Később szülőfalum, Jablonca öregjeinek elbeszéléseiből ismertem meg a számomra sokáig titokzatosnak számító falu, Derenk történetét és azt, hogy a két település között volt kapcsolat. A szlovák–magyar határ két oldalán, egymás szomszédságában fekszik a két község. Jablonca a Torna-patak völgyében, ideát, Derenk a Ménes-patak völgyében, 1945 óta odaát. Mindkét patak a Bódva-folyóba ömlik. Az Alsó-hegy választja el egymástól a két települést, de ez a múltban nem volt akadálya annak, hogy a lakosok átjárjanak egymáshoz. Már csak azért is, mivel a derenki katolikus leányegyház a jabloncai anyaegyház alá tartozott, és bár a derenkieknek volt egy fatemplomuk, nagyobb ünnepekkor a hegyen keresztül Jabloncára jártak templomba. Derenket 1717-től szepességi gorál jobbágyok lakták, akik – erről Bél Mátyás is említést tesz –, részben az Esterházyak telepítése révén kerültek oda. Korábban magyar volt a falu, de a török, a Rákóczi-szabadságharc és a pestisjárvány teljesen elpusztította a lakosságot. Azóta azonban már egyszer feltámadt, akkor, amikor a lengyelek ott letelepedtek. Ma mégis, már csak romokban létezik, mert története 1943-ban – másodszor is a történelem folyamán – szomorú véget ért. Horthy Miklós kormányzó szemelte ki magának az erdőségekben gazdag vidéket, ahol vadasparkot létesített, és ahová szívesen hordta külföldi vendégeit, politikusokat, államfőket egyaránt. Maga is nagy vadász hírében állt, és gyakran eljárt vadászni erre a környékre. A közeli Szelce-pusztán még vadászkastélyt is építtetett, Derenk határában pedig medvés kertet létesített. A szénégetés és fakitermelés, valamint a sovány föld adta mindennapit a derenki lakosság olykor-olykor orvvadászatból származó vadpecsenyével egészítette ki, ezért menniük kellett a vidékről. Már az 1930-as évek első felében a kormány úgy döntött, hogy cserebirtok felajánlásával elköltözésre bírja a falu lakóit, és teljesen megszünteti a települést. „1935-től rendszeresen megfordultak a faluban a telekügynökök, igyekezve rábeszélni a lakosságot, hogy minél több család kérje önként a birtokcserét, az áttelepítést. Nagyobb és jobb földet kínáltak nekik cserébe másutt, de az ügynökök nem sok sikerrel jártak, az emberek többsége ekkor még nem volt hajlandó elhagyni szülőfaluját, a nagyapák építette ősi házat” – írja Dénes György egyik Derenkről írott munkájában. Mivel az áttelepülés nagyon vontatottan haladt, a hatóságok radikális lépésre szánták el magukat. 1943-ban csendőrök és katonák megkezdték a falu házainak bontását, szétverését. A lakosokat holmijukkal együtt autókra rakták, és a szini állomásra vitték, ahol különvonat várta, és vitte őket új helyükre, két magyarországi településre, Istvánmajorba és Andrástanyára, de a környező szlovákiai falvakban is megtalálhatók leszármazottaik. A faluból csak az iskola épületét hagyta meg magának az erdészet. Majd a háború után két család visszatelepült, rendbe hozták házaikat, és a korábban elrejtett, templom lélekharangját egy haranglábra helyezték. Az Anno 1727 feliratát Anna-harangként értelmezték, máig ezt a nevet viseli. Persze, azóta már az a két család sem lakja a falut, de a térképről mégsem törölték le a nevét, romközségként szerepel rajta Szádvár árnyékában.
1994 óta, július közepén, egy évben egyszer, a búcsú napján összegyűlnek a romközségben mindazok, akik ott születtek, és emlékeztetni akarják fiaikat és unokáikat is arra, hogy volt valaha egy falu azon a helyen. „Másrészt Derenk – lakosainak áttelepítése és szétszóródása, épületeinek megsemmisítése után, különösen az alig elmúlt kilencvenes években – a viszszatérés színhelyévé vált, s egyre inkább a magyarországi lengyel hagyományőrzés egyik legfontosabb forrását kezdte jelenteni” – írja Sutarski Konrád, az Országos Lengyel Kisebbségi Önkormányzat elnöke bevezetőjében annak a könyvnek, amely éppen a derenki búcsúra jelent meg, és a helyszínen volt kapható Rémiás Tibortól, a miskolci Herman Ottó Múzeum történészétől, aki a könyvet szerkesztette, és egyébként derenki gyökerekkel rendelkezik. Derenk értékes helynek bizonyult a kultúrtörténeti, főként pedig a nyelvészeti kutatások szemszögéből is, hiszen ezen az elzárt szigeten archaikus formájában maradt meg a 18. századi dél-lengyel nyelvjárás.
Derenk jövője
Ugyan romközségről van szó, Derenknek mégis van jövője. Kezdődött ez egy önként induló folyamattal a 90-es évek elején, először azzal, hogy főként a derenki származású lengyel lakosság erőfeszítéséből felépítették az 1943-ban lerombolt templom helyén a kápolnát, amelyben még azon a nyáron megtartották az első búcsút. Erre az eseményre azóta is több százan ellátogatnak nemcsak Magyarországról, hanem a környező szlovákiai területekről is. Ezenkívül tavaly az Országos Lengyel Kisebbségi Önkormányzat döntést hozott arról, hogy Derenk romfalut a magyarországi lengyelek történelmi emlékhelyévé nyilvánítja. A lengyel kisebbségi önkormányzatnak a célja a falu rekonstruálása: a lerombolt iskola újjáépítése és az épületben állandó kiállítás létrehozása, a temető rendbe tétele, területrendezés és az utcák, telkek megjelölése, ahol az egyes udvarok álltak. Már elkészültek a tervek Derenk fejlesztésére, amelyből egy kis ízelítőt a szabad ég alatt rögtönzött kiállítás is adott.
A derenki búcsú pedig egyre népszerűbbé válik, és egyre inkább kétnyelvűvé. Köszönhető ez a lengyel papoknak, szerzeteseknek, valamint a búcsú alkalmával fellépő lengyel zenekaroknak és kórusoknak. Ellátogatnak a családi múltjukat kereső zarándokok és kutatják a temetőben még megmaradt sírok feliratait. Az elpusztult és hiányzó sírok helyét egy-egy karóval jelölték meg. A gyökerek feltárásában nyújt segítséget a frissen megjelent tanulmánykötet is, amely a jabloncai katolikus egyházi halotti anyakönyvei nyomán, a teljesség igényével számba veszi az 1717-től 1942-ig elhunytakat, közel 2000 halottat. Ugyanakkor „ez az első könyv alakú híradás a széles körű munkálatokról, amelyek Derenk ügyében az elmúlt években megindultak az immár ezeréves magyarországi jelenléttel bíró itteni lengyelség tevékenysége során” – írja a könyv előszavában Sutarski Konrád.
Ilyenkor, búcsú napján megnyitják a szlovák–magyar zöldhatárt (néhány kivétellel ezt minden évben sikerült elintézni), és ideátról az Alsó-hegyen keresztül, ki-ki autóval, kerékpárral vagy gyalog, Borsod-Abaúj-Zemplén megye faluiból pedig autóbuszokkal is érkeznek a derenki búcsúba. A pusztaság közepére, egy napra eljönnek az árusok, gulyást főznek, sört csapolnak, az emberek a búcsúi szentmise után piknikelnek, s a magyar és lengyel zászlók alatt még cigányzenére is lehetett mulatni.
Derenk tehát nem merült végleg a feledés homályába, hanem egyre inkább a magyarországi lengyelség szimbólumává vált. Ez egy 21. századi fejlődéstörténet, éppen ellenkező irányú, mint amilyenekkel az egyre inkább elöregedő és elnéptelenedő falvak között járva találkozhatunk. Mindez csak úgy valósulhatott meg, hogy hittek a feltámadásban.
KOVÁCS ÁGNES
(Forrás: Új Szó, 2005. augusztus 6.; ÚJ SZÓ Online)
Bita Dániel: Szellemfalu a határszélen - BÚCSÚ DERENKTŐL
Az Aggteleki Nemzeti Park területén, az országos kék túra útvonalán, alig néhány kilométernyire a szlovák határtól több százan gyülekeznek az aszaló hőségben. Magyarok, szlovákok, lengyelek.
A környéket homok színezi vörösre, harmincméteres fenyők kapnak kontúrt a szűrt napfényben. Dereng Derenken.
- Itt volt hajdan a kút. Hajnalban ide jártunk vízért - emlékszik egy idős asszony.
Nincsen már kút, ahogy kiút sem volt hatvan esztendeje: a kitelepítésre ítélt derenkieknek el kellett hagyniuk községüket egyik napról a másikra.
- Házak álltak itt végig - mutat a semmibe Miklós bácsi.
Kilencvennyolc épület lett rommá. S egy maradt csak.
Az 1936-os Révai kislexikon még élő faluként említi a tornai járáshoz tartozó, 439 lakosú Derenket.
A feljegyzések szerint 1710 körül lengyel telepesek érkeztek a Szepességből a közeli Andrássy-birtokra. Ők és az emberöltők során utánuk érkezők népesítették be a vidéket. Kevés beszédű, pápista polákok lakták a falut két évszázadon át.
Aztán a harmincas években Horthy Miklós vetett szemet a festői szépségű, vadakban gazdag területre. A kormányzó egybefüggő vadászmezőt álmodott a község helyére. Parancsára 1943-ban kitelepítették Derenk teljes lakosságát, a házakat ledöntötték. Legtöbben az Emőd melletti Istvánmajorba és a ládbesenyői Andrástanyára kerültek.
A falu a visszacsatolt felvidéki területekkel együtt a rozsnyói egyházközséghez tartozott. A legenda szerint a rozsnyói püspök, miután engedélyt adott a település templomának ledöntésére, harmadnapra megtébolyodott. A lelkiismeret szava erősebb volt a parancsénál.
Bár hivatalos források szerint az akkori földművelési minisztérium egymillió pengőt különített el a helyiek kárpótlására, akadt, akinek nem jutott ház a közelben. Századok munkája ment semmibe néhány hét alatt.
Derenk mindörökre szellemfaluvá lett. Csak az egykori iskolaépület maradt meg, s áll ma is romos kísértetházként a domboldalban.
Búcsú van Derenken. Nem sörös-virslis, vattacukros, dodzsemes. Csendes, ülős, csendesülős inkább.
Osztanak persze gulyást, ponyva alatt pedig a helyi érdekű Boban Markovics pihen, körötte kéttagú népi együttese. Fotósunk láttán tér vissza beléjük a hőségben tovapárolgott muzsikuskedv. Hegedű kerül elő és egy gitár, cimbalom perceg. Önfeledten bazsevál a trió, cserébe csak fényképet kérnek - önmagukról az elsőt.
Ám legtöbben nem mulatni, hanem emlékezni jöttek Derenkre. Zarándokok. Van, aki a szomszédos Szögligetről érkezett, mások Kassáról vagy lengyelföldről.
- Itt végig házak álltak - ismétli Miklós bácsi, aki a rendszerváltás óta minden évben visszatér a romfaluba. - Istvánmajorban már csak tizennyolcan élünk egykori derenkiek - kesereg az öreg, akinek életét kalandosra színezte a történelem.
Ifjúsága a második világháborúval kezdődött. És végződött. Tizenhét évesen vitték ki a frontra. Mikor '45-ben hazatért, hiába kereste szülőfaluját.
- Én a Donnál szolgáltam - mondja a másik öreg. - '40-ben vittek a frontra, asszonyt, gyereket hagytam itthon. Barátaim mind odavesztek. Hazatérve, a határban tudtam meg: Derenk nincs többé.
Dombra ballagunk meg-megállva. Lépteink alatt süppedő homok. Megpillantjuk az iskolát. Ami maradt belőle.
- Itt tanultam az ábécét. Jó tanuló voltam és rossz gyerek - emlékezik a mellettünk ballagó.
Rég feledett történetfoszlányok kerülnek elő. Hetven év előtti mókákról, csínytevésekről. Maszatosak már az évek.
- Mindnyájunkat emészt az idő. És van, akit kiköp - búsong az aggastyán.
- És hol tetszik lakni?
- Most épp Derenken - hangzik a kurta válasz.
Egy napig. Mint rég.
- Hétévesen már napszámban dolgoztam ezen a földön, hatvan fillérért. Az erdő helyén akkor még hatalmas szántó volt. Gyakran átszöktünk itt a határon. Volt, hogy két tojást vittem, és három kiló cukorral jöttem haza - jellemzi a kor sajátos külkereskedelmét Miklós bácsi. - Ha elkaptak a szlovák pandúrok, elvettek tőlünk mindent - utal az akkortájt is bajos szomszédi viszonyra.
A szellemfalu bedőlt falú iskolájához érünk. Az egyedüliként megmaradt épületet utóbb vadászházként hasznosították, máskor csendőrök szálltak meg benne. A tetőcserepeket mára elhordták, csálén állnak a gerendák, mállanak a kövek, deszkák lógnak az ablakon. Évtized óta nem járt lélek sem a romos épületben. A lengyel kisebbségi önkormányzat most a renoválást tervezi: a község történetét bemutató kiállításnak adna otthont az öreg alma mater. Ám egyelőre csak koszorúzásra futja.
A közeli dombtetőn 1994-ben emelt apró kápolna áll, köré gyűlnek a zarándokok. Százak hallgatják a hajdanvolt templom védői, Szent Júdás Tádé és Buzgó Simon apostolok tiszteletére celebrált kétnyelvű misét. Isten vállára hajtja fejét idős és fiatal, lengyel és magyar. Hószín ruhás ministránsok figyelik áhítattal az evangéliumot. "Az Úr az én pásztorom, hűségem a pásztorbotom" - szól a fák alatt törökülésben pihenő istenes tinédzserek éneke.
"Itt születtem, itt voltam gyermek, először szerelmes, álmokat itt szövögettem, de egy rossz ember mindezt tönkretette" - énekli az aszszonykórus.
Elmazsolásodott arcú aszszony törölgeti potyogó könnyeit. Róla is szól a dal.
- Az erdőben ki van ám rakva Nagy-Magyarország mészkőből. Még leventeként készítettük - büszkélkedik az öreg Miklós.
Keserűen, de harag nélkül tekint a múltba. Sokáig hitt Horthyban, kormányzó urazza ma is.
- Mikor a kormányzó úr idejött vadászni, száz csendőr jött vele, hogy vigyázzon rá. Én háromszor is voltam hajtója hajnali vadászatokon.
Fekete ruhás asszonyok ballagnak az egykori temető felé. Művirág csokréták díszítik a kopottas köveket, dőlt fejfákat, jeltelen sírokat. 168 óra, 2005. augusztus 6. Szombat
