A kegyhely a Mária Zarándokúton található

Harangozó Imre   Mi a Te könnyeid gyermekei vagyunk…   Adalékok a füzesmikolai búcsújárás történetének vizsgálatához.

1) Tévedések sorozata

         Nézem a Kriza János Néprajzi Társaság internetes honlapján a közelmúltban közzétett néprajzi fotóarchívumot. Örülök a pompás adatbázisnak, a kolozsváriak szorgalmának. Az 1620 képből álló hargitai albumot búcsús képek nyitják. „Férfiak népviseletben”, ráklikkelek az első képre, melyet a katalógus szerint Kós Károly (Vélhetően dr. Kós Károly, (1919 - 1996) a romániai magyar néprajztudomány egyik legmarkánsabb személyisége, az építész-író-politikus Kós Károly fia) készített valamikor 1940 és ’44 között. Megpróbálom a képek készítésének helyét beazonosítani a kegyhelyen belül. Hol is van ez Somlyón? Nincs válasz! Ám a következő képek segítenek, nem Somlyó, a következő képen már rajta van a füzesmikolai kegytemplom. Összesen 19 képet találtam ebből a sorozatból. Annál is bosszantóbb ez a tévedés, mert sorozatosnak tűnik. A napokban hívta föl a figyelmemet Czank Gábor, újkígyós néprajzi vénával is megáldott fiatal plébánosa, hogy a Janusz Rosikoń Európa Madonnái című reprezentatív albumában „Lipova” neve alatt mikolai képek láthatók.[1] A könyv tévedése kettős, az már a magyar fordítás hibája, hogy Lippa helyett a magyar szövegben is „Lipova” szerepel. De az, hogy a „magyar Jeruzsálem”, Máriaradna hogyan lett Lippa azt nem tudhatjuk, ha azt tudjuk is, hogy a mai, hivatalos román közigazgatás szerint önkormányzati szinten Radna, mint település Lippához tartozik! Az viszont végképp rejtély marad, hogy milyen úton kerültek ide a füzesmikolai fényképfelvételek. Mégis csak jelentős kegyhely Füzesmikola, ha hol Csíksomlyóval, hol Máriaradnával keverik össze.

2) Személyes emlék, ami akár üzenet is lehet…

         Eszembe is ötlik az első, nem éppen fölemelő, de talán valamiféle életüzenetet is hordozó találkozásom a mikolai zarándokokkal. 1984-ben, több mint egy hónappal a 19. születésnapom előtt, friss jogosítvány büszke tulajdonosaként barátaimmal az erdélyi Mezőségen csavarogtunk. Ez az időszak az egyre abszurdabb diktatúra, azaz a „Kárpátok Géniuszának” „aranykora” volt. Édesapám öreg autója rendetlenkedni kezdett, szerelőt kellett keresni. Szamosújvári barátaim meg is szervezték az autójavítást. Ha lehet hinni a kusza betűs tintaceruzás följegyzésem gyűrött naptárlapjának, éppen augusztus 14-e, keddi nap volt. Kora reggel egy sárga reklámszatyorba, vagy ahogy ottani barátaim román kölcsönszóval megnevezték, egy „pungába” dobáltam minden okmányomat, pénztárcámat és egy korábban baráti ajándéknak szánt, most azonban az  ismeretlen mesternek szóló kedvcsinálóvá avanzsált húszdekás Omnia kávét. A város tele volt a közeli Füzesmikolára kegyhelyének Nagyboldogasszony napi búcsújára igyekvő zarándokokkal s az efféle sokadalomhoz már-már szükségszerűen hozzátartozó koldussal, zsebtolvajjal és haszonlesővel. A város központján áthaladva eszünkbe jutott, hogy az útlevelünket fölmutatva olyan árucikkeket, kenyeret, étolajat, lisztet vehetünk, melynek vásárlására a helyi lakosok nem, illetve csupán szigorú fejadag betartása mellett jogosultak. Be is tértünk volna a városközpont egyik kis üzletébe, hogy kiváltsuk mindazt, amit csak lehet. Betértünk volna, ha a búcsús nép nem tölti meg a kis üzletet csordulásig, így mi már csak préselődni, meg nyomakodni tudtunk. Nem volt nehéz haladni, hiszen én jó fejjel magasabb voltam a boltban nyüzsgő falusi nénikéknél, barátomnak, a mára amolyan tévésztárrá cseperedett Rákóczi Ferinek pedig kis túlzással csupán derékig ért a tömeg. Pénztárcámat és útleveleinket a kezemben szorongatva, az áru kikérése közben próbáltam áthidalni azt az apróságot, hogy egyetlen közös nyelven sem beszélünk az eladónővel. Figyeltem a megkapott árura, a fizetésre, közben a kezemben tartott, immár csak az irataimat és a kávét tartalmazó reklámszatyrot hátra nyújtottam Ferinek. Fölnyalábolva a vásárolt holmikat kinyomakodtam az utcára. Odakünn kértem a táskát, ám barátom, akinek hitem szerint a bolti tolongásban hátranyújtottam, mit sem tudott róla. Ijedten, zavartan futottunk vissza az üzletbe, hátha csak a padlóra esett. Érdekes módon, ekkor már majdnem üres volt az egész bolt. Persze, nem találtuk, oda volt az autónk forgalmi engedélye, a jogosítványom, jó néhány apró, de fontos irat, meg a szerelőnek szánt kávé is, ami a búcsúi forgatagban megbúvó haszonlesőnek bizonyosan a legpompásabb zsákmány lehetett. Hogy mi lett az irataimmal, máig sem tudom, vélhetően a szemétben végezték. Programunk módosult, rendőrségi bejelentés, több órás várakozás, szerény s a tapasztalat által megerősítetten hiába való remény, aztán bejelentés az akkor még működő kolozsvári magyar konzulátuson… De ez már nem tartozik szorosan jelen történetünkhöz. Meg volt az útlevelünk, meg a pénztárcám, meg az alig húszévesek fiatalos felelőtlensége is, így hát, mintha mi sem történt volna, folytattuk utunkat.

         Ha lehunyom a szemem, ma is látom a hímzett templomi zászlók alatt kígyózó kersztaljakat, hallom az elnyújtott, fejhangon énekelt búcsúséneket. A nikulai búcsúsokkal való első találkozásból, s a hozzá kapcsolódó kellemetlen történetből ez az emlék maradt meg, no meg a bolt olajjal mázolt padlójának átható szaga.

3) Mykolatelukefeu, Füzesmikola, Nicula

         Mostmár érdemes megnézni, hol is van ez az alig röbb mint 500 lelket számláló kis román falu, hol is van ez az oly sok félreértést okozó kegyhely? Füzesmikola, románul Nicula nevével először 1326-ban találkozunk az okiratokban Mykolatelukefeu formában.[2] 1369-ben Myklós, 1456-ban Mykola, 1457-ben Mycola formában fordul elő.[3] Léstyán Ferenc hiánypótló művéből tudjuk, hogy a XVI. század második felében unitárius egyházközsége van a településnek, ami a reformáció századában csak úgy volt lehetséges, ha előbb középkori katolikus egyháza volt.[4] Az 1602–1603. évi pusztítás következtében a templom hívek nélkül marad és nyomtalanul elenyészik. Régi híveiről a később is tovább élő helynevek beszélnek: 1715-ból Csonkás; 1750-ból Gyepjüs, Sóspatak, Sósoldal, Szőlők alatt; 1770-ból Kopasz, Böszörmény oldal; 1772-ból Farkasele, Csergou.[5] 1910-ben még 857, túlnyomórészt román lakosa volt. A trianoni békeszerződésig Szolnok-Doboka vármegye Szamosújvári járásához tartozott. Ennyit a településről, ahol nyilván a búcsújáróhelyhez kapcsolódóan jeles paraszti ikonfestők éltek. Maga a híres görög katolikus, a görög katolikus egyház 1948-as drasztikus fölszámolása óta pedig ortodox kezelésben lévő bazilita kolostora, a községtől 2 km-re, meredek útszakasz leküzdése után tárul festői környezetben a zarándok, vagy a kíváncsi látogató szemei elé. A kegyes hagyomány szerint megalapítója a XIV. század folyamán egy Miklós, vagy Mikola nevű remete volt.

4) látná az Istennek hatalmas tettét…

         A kegykép eredetéről és tiszteletéről a kolozsvári Jézus-társaságbéli szerzetesek egy, a későbbiekben több kiadást is megért és széles körben ismertté vált könyvecskét bocsátottak ki az 1770-es esztendőben. E szerint az Úr 1681. évében Lukács „görgegyesült hitű” képíró, a Doboka vármegyei Iklódon festette meg a Szűzanya képét s azt el is adta nemes Kopcsa Jánosnak. Az ő adománya révén került azután ez az ikon Szent-Miklós községbe, ott is a görgegyesült hitbéliek szentegyházába, ahol is a többi szentképek közé helyeztetvén, szokott tiszteletben tartatott.

         „Történt nem sokára azután 1699-dik évben, Böjtelő hava 15-én, hogy Hohenzollern herczeg vasas ezredéből több vitézek, Szent-Miklóson és környékén lévén téli szálláson, e szentegyházat meglátogatván, s rendre nézegették a görögösen festett képeket. Akkor ők vették legelőbb észre, hogy a Jézust ölében tartó bold. Szüz Mária képe könnyez. Ezt látván, siettek a helybeli Mihály nevezetű papnak jelenteni és őtet sürgetni, hogy jönne, és látná az Istennek hatalmas tettét.”[6]

5) Történeti háttér, vallási únió

         Zaklatott időszak ez. Végnapjait éli a török uralom, de senkiben nem él a felszabadulás felhőtlen öröme. A törökök felett aratott győzelme után az osztrák hadsereg 1690-ben megszállta Erdélyt. Az önálló erdélyi fejedelemség megszűnt. Az erdélyi rendek Szebenben, majd Fogarason folytatott tanácskozások után, 1688. május 9-én aláírták a fogarasi nyilatkozatot. Ebben kijelentik, hogy Erdély visszatér Magyarországhoz, “amelytől az irigy sors és némelyek nagyravágyása szakította el. Elfogadja Lipót királynak és utódainak, mint örökös magyar királyoknak oltalmát, s önkéntesen, keresztény buzgalomból lemond a török véduraságáról”. Új megszállás kezdődik tehát, új, véres szabadságküzdelmekkel. Ugyan abban az évben, mikor Savoyai Jenő seregei döntő vereséget mérnek a törökre Zentánál, kitört a hegyaljai felkelés a császári önkény ellen. Az 1699. január 26-án aláírt karlócai békével hazánk nagy részén végérvényesen megszűnt a török hódoltság. A békeszerződésben a törökök a Temesköz kivételével minden magyar hódoltsági területről lemondtak, bár annak jelentős részét a Savoyai herceg vezette császári csapatok korábban már elfoglalták.

         Az Erdélybe bevonuló hadsereg tábori lelkészeinek legnagyobb része jezsuita szerzetes volt. Ezek szinte azonnal bekapcsolódtak a helyi lelkipásztorkodásba, emellett az ortodox román papok között az unió gondolatát terjesztették.

         Baranyi Pál László jezsuita, Gyulafehérvár plébánosa felvette a kapcsolatot a város ortodox metropolitájával, és igyekezett őt uniónak megnyerni. Baranyi már évek óta Erdélyben élt. Álruhában jött az országba, ahonnan a jezsuiták ki voltak tiltva. Pontosan ismerte az ortodox egyház alávetett helyzetét, és meggyőzte a metropolitát az unió előnyeiről. Baranyi helyzetét megkönnyítette I. Lipót 1692. augusztus 23-án kelt dekrétuma, melyben a király az unióra lépő román papoknak ugyanolyan kiváltságokat ígért, mint amilyenekkel a római katolikus lelkészek rendelkeztek. A jezsuiták a Bécsből kapott felhatalmazás alapján unió esetére politikai jogokat ígérgettek a románoknak, s nemcsak a papoknak, hanem a híveknek is.

         Végül hosszas előkészület után Teofil érsek 12 esperessel 1697 márciusában u.n. „kis zsinatot” tartott Gyulafehérváron. A főpásztor és az esperesek beható tárgyalások után a második ülésen, 1697. március 21-én kimondták az uniót. Kijelentették, hogy elfogadják és vallják mindazt, amit a római katolikus anyaszentegyház hisz és vall; de különösen azt a négy hittételt, ami eddig őket elválasztotta a római egyháztól: a pápa főségét, a tísztítóhely létét, a kovásztalan kenyér érvényes használatát a szent liturgiában, és a Filioque tanát, vagyis azt, hogy a Szentlétek az Atyától és Fiútól származik. Atanasie 1698. október 7-24. között Gyulafehérváron értekezletet tartott 38 esperessel. Ezen kimondták a római egyházzal való egyesülést. Az unió feltételeként kikötötték, hogy a keleti egyház rítusát és fegyelmi előírásait megtarthassák, a Julián-naptár szerint ünnepelhessenek, a püspöküket maguk választhassák, jelenlegi püspöküket tisztségéből senki el ne távolíthassa. [7]

         Az unió örömét némileg beárnyékolja, hogy a krisztusi óhaj mellett, –miszerint: „Hallgatni fognak szavamra, és egy akol lesz, és egy pásztor.”[8]– áthatja azt némi birodalmi, valamint nagyon is evilági ihletésű, dinasztikus érdek is. Erdély, bár nem volt hódoltsági terület, –és ott magyar haderő és magyar közigazgatás volt– az osztrák katonaság mégis megszállta, tanácsos volt tehát, a zömmel protestáns, és a Habsburg uralommal kapcsolatban fenntartással élő magyarokkal szemben helyi szövetségest találni. Csoda-e, hogy ilyen körülmények között, a mikolai kis román fatemplomban, a boldogságos Szűzanya képe február 15-én könnyezni kezdett? Hűségre és sorsközösségre inti az akkor frissen érkezett új népet, 26 napon át siratja két pogány között örlődő királyságát, a „Regnum Marianum”-ot. A csoda híre végigfut Erdélyen, azóta vonzza esztendőről esztendőre a mikolai könnyező Mária hívek ezreit, tízezreit. A csodás esemény után a földesúr, Kornis Zsigmond gróf a képet szentbenedeki kastélyába vitette. A mikolai hívek persze követelték vissza jogos jussukat, az vita végül Kollonich Lipót esztergomi érsek elé jutott, aki a képet a kolozsvári jezsuitáknak adta. Az eredeti ikon jelenleg is a kolozsvári jezsuita templomban van, amely később a piaristák kezére került. Az eredeti mikolai ikon kolozsvári kultuszának jelentőségét mutatja, hogy a trianon utáni évek erdélyi ponyvái között a kolzsvári könnyező Szűz kegyképhez címzett énekes ponyvakiadvány a csíksomlyói füzettel egyszerre jelent meg.[9] Talán a ponyvaszerzőség apáról fiúra szálló mivoltát jelzi, hogy Kodály Zoltán 1912-ben már találkozott az itt emlegetett füzetecskével a csík megyei Kászonimpéren, ám azt a nagy zenetudós jegyzetei szerint Kilián Károly jegyezte, potosabban saját megfogalmazása szerint: „összeírta”.[10]

6) Poros papírok, ördögi próbatétel, népi emlékezet

         Szokták mondani: „ember tervez, Isten végez”. Vihették az ikont, a matériát, a tárgyat az emberek, ahová csak akarták, de a csodára, Mária anyai könnyeire, a sátán hatékony riasztására itt, a tavakkal szabdalt kopasz dombok között volt, s talán nem túlzás, ha azt írom: van szükség. Ördögűzésre ott van szükség, ahol az jár. Márpedig itt, a Füzes mentén régente igen csak hétköznapi vendég volt a patás. Phü, phü, phü…

         A jeles kolozsvári származású rendező, Farkas György egyik filmjében láttam, hogy valamelyik levéltárban porosodik egy réges-régi följegyzés, melynek öreg betűkkel rótt cirkalmas címe a következőképpen alakul: Az élő Isten nagy és halhatatlan próbáiról és intéséről való írás, melyet közlött a sátán által Füzesben, Erdélynek falujában Boncidai Bálint prédikátoron húsz hétig éjjel-nappal, mely sátán által való próbálása kezdődött 1587. július 28-án, végződött november 14-én. Az úgy volt, hogy már hetek óta nap mint nap próbára tette az ördög Boncidai Bálint uramat. A sok rémítgetéstől megzavarodott prédikátor hiába imádkozott, hiába idézte a próféták szavait, a sátán csak nem hagyott nyugalmat neki, úgyhogy Boncidai uram kénytelen volt segítségül hívni a környező falvak prédikátorait, hátha együttes erővel meg tudják győzni a bojtost, hogy bizony ők az igaz hitet vallják.

         Ördöngösfüzes öregjei már másként emlegetik a történteket, nem is csoda ez, hiszen a nemzedékről nemzedékre vándorló beszéd csak módosít, ha kell fakít, ha kell színez a valóság ügyes bajos dolgain egy-egy keveset. Mondják: egyszer parókiára jött egy új pap. Hát annak a papnak volt egy szépséges szolgáló leánya. Na, ha szép volt a leány, nem is csoda, hogy egyszerre csak nagybeteg lett. Ordított, tépte le a ruháját, harapta a kezeit. A népek tudták, másról már itt szó sem lehet, ördögök költöztek a leányba. Annyira ment a dolog, hogy még a papilak is kezdett ördögös lenni. A pap kétségbeesésében a környék összes papját összehívta. Csak segítsenek, mentsék meg a leányt. A sok pap egy hosszú éjjelen át egyebet sem csinált, csak térden állva imádkozott. Megvolt a hatás is, a leány másnap jobban lett. A sok pap és sok imádság kiűzte az ördögöket a papnak a szolgáló leányából.

         Még az 1980-as évek közepén beszéltem más füzesi öregekkel is, akik, bár református vallásúak, mégis már-már babonás tisztelettel emlegetik Füzesmikola nevét. Úgy tudják, hogy a Füzes nádasaiban régente ördögök tanyáztak, ördögök, meg lüdércek is. Tüzek és fények bolyongtak éjnek idején a patak mellett, a Táncosok sikátorán éjfélkor sokan látták, hogy a világító fényes gömbök Szamosújvár felé eltűntek az égen. Mondják azt is, innen ered a falujuk neve: Ördöngősfüzes. Kedves adatközlőm, Hideg Anna néni még többet tud: „Nagyon régen beszéltek ilyesmit, de mostan már nem. Ez a dolog olyan régi, hogy nagyanyámtól hallottam, de mán’ még akkoriba’ se’ beszélték ezt a faluba’, úgy lehagyták ezeket a régi beszédeket, ő is úgylehet, az akkori öregektől hallotta: valamikor régen a Mulatón, Füzesmikola felöl azok a pogány magyarok áldozatot mutattak be az Öregistennek. Nagy tűz égett az éjszakában oszt ezek a fehér ló körül táncoltak, mán ezek a régi magyarok. Tán még azok is az ördögöket űzték, azok boncok, mán ilyen varázslófélik, vagy mit tudom én…”[11]

         Nem is szívesen emlegetik ezeket a régi dolgokat a mai emberek. Úgy tartják nem nagyon tanácsos az ördög nevét szájukra venni. Néha azért mégis csak fölemlegetik, mikor a zene és a tánc, a közös lendület óvja őket az ártó erőktől, akkor még kacagni is mernek a sátánfattyakon, meg még gúnyolódni is: „Ha megfogom az ördögöt, a ládába zárom, mennél jobban  fickándozik, annál jobban vágom!”

7) Könnyekért kiáltó évszázad

         A Mikolai kegytemplom a XIX-XX. században vált igazán Erdély egyik legfontosabb zarándokhelyévé.  A könnyekkel ékes szent ikont, illetve az eredeti ikon, szintén csodákkal hitelesített másolatát az 1831-ben épült nagytemplom ikonosztázionján tisztelik. A legnagyobb tömeget vonzó zarándoklatokat, mint már utaltunk rá, augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján tartják. A kegyhely szakrális épületeinek sorában mindenképpen meg kell említeni azt a XVIII. század elején épült, a vidékre oly jellemző kis fatemplomot is, amely az ide zarándokló hívek szemében az isteni kegyelem kiáradásának megkülönböztetett helyszíne. Zarándokok tömegében elvegyülve, a kis templom kapujához közeledve egyre több fogyatékost, vakot, bénát, siket-némát látni. A fatemplom körül öregek és fiatalok, nők és férfiak, kicsiny gyermekek vegyesen, de még a rend fönntartására kirendelt „policista”[12] is térden és környéken csúszik a durva murván, a köveken, melyek estére bizony már véresek. A tömegben itt-ott hallani magyar szót is. Mária közbenjárására, anyai oltalmára nem csak az ortodox és görög katolikus románságnak van szüksége, de a vidék katolikus és református magyarságának is.

         A szomszédos Szék lakói közül is sokan elzarándokolnak ide. Van, aki a nagy augusztusi búcsúra jön, mások csak akkor, amikor ügyes-bajos dolgaik Mária lábaihoz irányítják. Mikolát járt széki asszonyok ajkáról jegyeztem le azt a csodás esetet, mi szerint a kegykép egy alkalommal, mikor valaki el akarta hurcolni szent helyéről, Szamosújvárról megszökött. Egyszerű pásztoremberek bukkantak rá a mikolai hegyoldalon, egy termetes tölgyfa törzsén. Ugyan csak egy széki asszonytól hallottam a következő fejtegetést: „Nikula nem csak a románoké! Szent hely az, oda bárki elzarándokolhat! Én is voltam már, mégpedig gyalog…”

         Vizsgálósásunk során itt érkeztünk el arra a pontra, ahonnan érdemes egy pillantást vetni a kegyhely szűkebb és tágabb földrajzi és kulturális környezetére is. Vidékünk, az erdélyi Mezőség a kutatás számára azért különösen fontos terület, mert páratlan lehetőséget nyújt az interetnikus hatások, a kulturális kapcsolatok beható tanulmányozására. Füzesmikola földrajzi értelemben vett vidékének, pontosabban a vidék szülötteinek, igen jelentős szerep jutott a XX. század politikai, irodalmi és kulturális életében. Elég talán megemlíteni, hogy a környék szülötte Bánffy Miklós külügyminiszter, író, Bethlen István miniszterelnök, Csáky István diplomata, külügyminiszter, Kallós Zoltán néprajzkutató, Sütő András író, Teleki Pál földrajztudós, miniszterelnök és a nagy bujdosó, Wass Albert író is. Vidékünket a jeles író, református püspök Makkai Sándor „Holttengernek” nevezte emlékezetes regényében,[13] de Nyírő József is külön regényben állít emléket az itteni magyarság megmaradásért folytatott kilátástalannak tűnő küzdelmének.[14] A néma küzdelem, a XX. század utolsó évtizedeiben és az ezeredforduló éveiben is folyt és folyik. A falvak népe fogyatkozik, s itt is, amott is halkul a magyar szó, kevesbedik a magyar lakosság. S bár a táncház-mozgalom kiteljesedése a XX. század második felében ide irányította a figyelmet, a kultúra hajszálgyökereit mégis kevesen ismerik. A fesztiválok, találkozók csillogásán túl ott a megélhetésért folytatott mindennapos küzdelem. Szociológósuk, politikusok fejtegetik, mi a Mezőség lassúbb fejlődésének oka. Egyesek a városok hiányára, mások a rossz közlekedési viszonyokra, megint mások a vidék korábbi jelentőségének elvesztése, például a sóbányák kimerülésére gondolnak. Mindezek ismeretében nem is csoda, hogy az itt emlegetett vidék szerepe nemzeti ihletésű közgondolkodásunkban sematizálódott, a pusztulás és élni akarás nemzeti etalonjává mitizálódott. Talán erre a folyamatra való reakcióként, ellenpólusaként jelenik meg a „román és ortodox” Füzesmikola napjainkban egyre markánsabb formában jelentkező gondolata a román egyházi és világi közgondolkodásban.

8)      A „román” kegyhely

         Ennek a gondolatnak, pontosabban a Füzesmikolára kiterjesztett eszme alapgondolatának természetesen vannak előzményei. Ezek az előzmények pedig egyenesen a trianoni békediktátumhoz vezettek. A mezőségi magyarság lassú pusztulásáért és a folyamatos román térnyerésért elsősorban a dualizmuskori magyar, pontosabban osztrák-magyar politika volt a felelős, amely tétlenül nézte az erdélyi magyar népi tömegek végletes elszegényedését, a magyar parasztság elrománosodását és az erdélyi magyar és székely „népfelesleg” tengerentúli vagy regáti kivándorlását. A budapesti kormányok alig tettek valamit annak érdekében, hogy támogatási stratégiával, telepítési politikával, gazdasági és kulturális eszközökkel megvédelmezzék a töredező magyar vidékeket, és meggátolják azt, hogy egykor virágzó magyar falvak a román bevándorlás és térnyerés áldozatai legyenek, így átrajzolják Erdély nyelvi, etnikai térképét. Mindeközben román oldalról megvalósult egy nagyon is átgondolt és tervszerű nemzeti stratégia s a szó gazdasági és kulturális értelmében is hatásos nemzetvédő politika. A XIX. század második felében és a XX. század első évtizedeiben az óromániai és erdélyi román pénzintézetek fokozatosan vásárolták fel a költekező életmódjuk és főúri szokásaik következtében eladósodott és tönkrement magyar birtokos osztály földjeit, és telepítettek rájuk román földműveseket, kis- és középbirtokosokat. Mindaz, ami Erdéllyel és az erdélyi magyarsággal az első világháború és Trianon után történt, az nem csupán a vesztes háború, nem csupán a nagyromán területi terjeszkedés következménye, hanem ennek a felelőtlen és előre nem látó magyar kormányzati politikának, illetve erdélyi magyar politikának a történelmi bűne is. 1918-as összeomlás tehát nem a véletlen műve volt, hiszen a kiegyezés utáni korszak erdélyi politikája homokra lépült – az erdélyi magyar társadalom végzetes meggyengülése ekkor következett be.[15]

9)      Az „ortodox” kegyhely

         Romániában „reintegrációnak” nevezték a görög katolikus egyház erőszakos fölszámolását, a román ortodox egyházba való beolvasztását, melyre 1948-ban került sor. Ekkor jelent meg az a törvény is, amelyben a Romániában működő egyházakat eltiltottak a bármiféle külföldi vallási szervezettel való kapcsolattartástól. A törvény alig leplezett célja az volt, hogy az ország katolikusait elszigeteljék Rómától, a Vatikántól. Az 1948-ban pátriárkává választott Justinian Marina erős hangú támadásokat intézett a görög katolikusok ellen, hogy térjenek vissza az ortodox egyházba, és állítsák vissza a nemzeti egységet. Itt is a megfélemlítésnek tudható be, hogy létrejött a gyulafehérvári megegyezés. A kormány december elsején, az 1918-as román egység évfordulóján hirdette ki az egységes nemzeti egyház létrejöttét. Minden görög katolikus papnak nyilatkozatot kellett tennie az ortodoxiához való tartozásáról. Aki ezt megtagadta, arra közvetlenül a vértanúság, börtön vagy koncentrációs tábor várt. Ekkor és így került a román nemzeti egyház kezére Füzesmikola kegyhelye is.

          Természetes igényként fogalmazódik meg időről időre 1990 óta, hogy a kegyhely kerüljön vissza a görög-katolikusok kezére, de legalább is legyen valamilyen részük benne. A görög-katolikus törekvések jellegét jól összegzi a „Viaţa Creştină” című hitéleti lap 2007. július – augusztus számában megjelent „Nicula pelerinajul tradiţional greco-catolic închinat Maicii Domnului” cikk is. Az írásból megtudjuk, hogy 2007. augusztus 14-én, Nagyboldogasszony ünnepének vigíliáján, Ft. Florentin Crihălmeanu görög katolikus püspök is összehívta egyházmegyéje híveit Füzesmikolára, együtt ünnepelni Szűz Mária mennybemenetelét. A Kolozs – Szamosújvári püspök személyesen kísérte a gyalogos zarándoklatot Szamosújvárról Füzesmikolára, hogy ott püspöki szentmisét mutasson be. A virrasztást és a diakónusszenteléssel egybekötött püspöki misét nem a kegyhelyen, hanem a falu plébániatemplomában tartották meg. A cikkben külön utalás van a mikolai hívek katolikus voltára, akik 300 éve töretlenül zarándokolnak a csodatévő szent ikon elé. Szentbeszéde végén a püspök külön fölhívta a figyelmet a történelmi kegytemplom megtartásának fontosságára, ami mögött már fölépült a vasbetonból öntött monumentális ortodox katedrális.[16]

         Az ezzel kapcsolatos ortodox álláspontot pedig, Bartolomeu Anania korábbi, 2002-es megnyilvánulása segítségével érthetjük meg, aki egy a kegyhely görög katolikusok és ortodoxok közötti megosztását célzó javaslatra reagáló nyílt levelében így fogalmaz: „Nicula nem lehet vita vagy egyezkedés tárgya… Nicula ortodox volt, és az is marad…”[17]A főpap a levél megfogalmazása idején Révkolostor, Felek és Kolozsvár érseke volt. Témánk szempontjából nem mellékes az a tény, miszerint az ügyben megnyilvánuló egyházi vezető 2006 óta Kolozsvár, Fehér, a Körös-vidék és Máramaros első metropolitája. Ünnepélyes kolozsvári beiktatására, melyen a sajtóban megjelent tudósítások állítása szerint több mint hetvenezer hívő vett részt, a városba hozták a mikolai kegyképet is.

         Füzesmikola jelenkori történetének, arculatátalakulásának fontos stációja volt Ioan Alexandru temetése is. A jeles irodalmár, akit magyar fordítója Kányádi Sándor a „legrománabb költő”-ként emlegetett a kommunista hatalomtól megszabaduló Romániában próbálta megszólaltatni a nemzeti és vallási értelemben elkötelezett irodalmi hangot. Csak sajnálhatjuk, hogy erdélyisége nem tudott fölülemelkedni nemzeti hevületének kizárólagosságán, s ez jelentősen beszűkítette költészetének egyetemes percepcióját. A Ioan Alexandrut, hosszas betegség után 2000. őszén bekövetkezett halálát követően, a füzesmikolai kegyhelyen helyezték örök nyugalomra.

10)        Mi a te könnyeid gyermeki vagyunk…

         Összegzésként elmondhatjuk tehát, hogy az Erdélyre napjainkban is oly jellemző, a tapasztalás szintjén leginkább a mértéket vesztett templomépítésben jelentkező ortodox expanzió Füzesmikolát sem kímélte s nem kíméli ma sem. Mára feledésbe merült az a szerep, amelyet a kegyhelyen bekövetkezett csoda és az annak nyomán kialakuló kultusz játszott a XVII. XVIII. század fordulóján létrejött egyházi unió spirituális hitelesítésében. Ez a szerep, amely akarva-akaratlanul hozzájárult egy sajátos erdélyi román identitás és sajátos erdélyi román műveltség kialakulásához. A figyelmes szemlélő számára különösen szembetűnő az a törekvés, amely kegyhely üzenetét az ortodox terjeszkedés s ezzel együtt értelemszerűen a transzilván gondolattal és identitással való szembenállás jegyében próbálja meg újrafogalmazni. Csak bízhatunk benne, hogy hamarosan bekövetkezik egy új csoda, s a könnyező mikolai Szűz Anya kegyhelyén együtt szólhat majd Erdély népeinek szent imádsága és éneke, a Szent Szűzzel együtt kérve a Teremtőt közös hazánk és egymásra utalt sorsunk jobbra fordulásáért.

Boldogasszony, édes,

Hozzád esd ma néped,

veszni indult lelkét hogy Te mentenéd meg,

édes Szűzanyánk!

٭٭٭

Nu lăsa, Măicuţă,

Să pierim pe cale,

Căci noi suntem fiii,

Lacrimilor tale.[18]

Ne hagyd, Anyácskánk,

hogy elvesszünk az úton,

Hisz mi a Te könnyeid

gyermekei vagyunk!

Felhasznált irodalom:

Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I–III., Budapest, 1963–1987.

Janusz Rosikoń: Európa Madonnái; Ford.: Pór Bálint OSB Geopen Könyvkiadó. é.n.

Jordánszky Elek: Bolgogs. Szűz Mária kegyelemképeinek rövid leírása. Pest 1863.

Kádár József: Szolnok-Doboka vármegye monográfiája. I–VII., Dés, 1900–1905.

Kádár József: Szolnok-Doboka vármegye népoktatásügyének története. Dés, 1896.

Kilián Ernő: Búcsúének a csíksomlyói Szűz Máriához. Cluj-Kolozsvár, 1923.

Kilián Ernő: Búcsúének a kolozsvári könnyező Szűz kegyképhez. Cluj-Kolozsvár, 1923.

Kodály Zoltán: Visszatekintés II. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok. Szerk.: Bónis Ferenc. Budapest, 1964.

Makkai Sándor: Holt-tenger. Révai Könyvkiadó, Budapest, 1936. 

Nyirő József: Néma küzdelem. Révai Könyvkiadó, Budapest, 1944. 

Pirigyi István: A magyarországi görögkatolikusok története, Nyíregyháza 1990, 18-21.

Pomogáts Béla: A magyar Mezőség regénye; Hitel .- 2004. június.

Suciu, C.: Dicţionar istoric al localităţilor din Transilvania. Bucurešti, 1955.