Kun Molnár Sándor:

Kömlői Szécsi Ignác

(Hajnalodik, 1941. p. 18-20, 49-52.)

Nagy ákom-bákom betűkkel írott levelek hevernek előttem. A rendszertelen, görbe sorok közül két feketekendős falusi anyóka arca rajzolódik elém az emlékezetemben: Cseh Antalné és Madarász Sámuelné. Egyik 57, másik 60 esztendős. Látom őket összekulcsolt, ölbe ejtett kézzel kuporogni a búbos padkáján, érzem a “nagyház" vasárnapias, tiszta levegőjét és hangulatát, s szinte hallom az ajkukról fölsikoltó örömet, amikor el-elkapnak gondolataikkal egy-egy fakuló emléket. A mozgó ajkak lassan, egyszerű szavakkal mintázgatják "Szécsi apó" emberi alakját és megfogalmaznak régi áhítatos hangulatokat. A leveleikben is ezeket az élményeket tapogatják. Egész napos munka után, petróleumos lámpák kormos üvegfényénél könyököltek neki a kalamárisnak, hogy megírjanak egy-egy levelet. Olykor elszundikáltak írás közben, sokszor a könyökük fájult meg az írástól, de megírták s itt hevernek előttem, összekeveredve a saját jegyzeteimmel. A levelek és jegyzetek halmazán át előmbe lép majd a napbarnított, erős szántóvető és imádságos ember, a költő és paraszt: Szécsi Ignác. Most még csak a két feketekendős anyókát látom. Hadd mondjak először ennek a két jóságos arcnak köszönetet!

I. ÉLETE

Szécsi Ignác Heves-megyében, Kömlőn született 1845-ben, Szécsi Gergely és Berényi Katalin házasságából, s az elemi népiskola első négy osztályát otthon, szülőfalujában végezte el. Gyermek- és ifjúkorára csak kortársainak életformájáról 'következtethetünk. Valószínű, hogy ő is, mint minden parasztgyerek a múlt század második felében, ette a pálinkás kenyeret s napközben odahaza, vagy a határban segédkezett. Fölcseperedve szántott, vetett, kapált és aratott, vasár- és ünnepnapon pedig együtt táncolt a falu fiatalságával a rezesbanda muzsikájára. A helyi szokáshoz híven, fiatalon vezette oltárhoz első feleségét, Kácsor Pusztai Katalint, aki 1871-ben fiúgyermekkel ajándékozta meg. Az új asszonnyal szelíd, imádságos lélek vonult be a Szécsi-portára, ahol nagyon is “világias" szellem uralkodott. Maga Szécsi Ignác sem mutatott különösebb hajlandóságot az isteni dolgok iránt, sőt, mint a korabeli módos fiatal gazdák, ő is inkább a kocsmát látogatta, mint a templomot. Szerette a vidám társaságot, a fehércselédeket és a pálinkát. Életében azonban hamarosan változás állt be. Egyre inkább elhúzódott minden társaságtól, kereste a magányt, s nagy belső vajúdásnak lett a következménye furcsa betegsége. Az életerős paraszt lelki biztonsága megingott, s ez a belső bizonytalan hánykolódás testi erejét is megőrölte. A nyugodt, vidám mezei munkás egyszerre üldözési mániába esett, éjjel-nappal látomások, rémképek gyötörték, s 1873-ban a testi-lelki elgyengülés ágyba vetette. Idegei teljesen megrongálódtak. A szelíd, imádságos feleség úgy üldögélt naphosszat a beteg ágya mellett, s ha idegrohamában futni akart az üldözői elől, lefogta az elgyengült testet, máskor meg csendesen imádkozgatott, amikor szinte élettelen mozdulatlanságban hevert az ágyon. Betegségéből “a görömbölyi tudós pap"* (* Görömböly nagyközség Borsod megyében.) (?) gyógyította ki végül, valószínűleg a kuruzslásnak valamilyen hatásos mód-illetve gyógyszerével. Az épülő beteg megfogadta, hogy ha meggyógyul, “istennek szenteli életét". S fogadalmát valóban megtartotta. Kigyógyulva, lemond a pálinkáról, feleségétől imákat és vallásos énekeket tanul, bőven adakozik a szegényeknek, eljárogat a templomba, sűrűbben imádkozik, s amikor gyermeke, Albert, 1879-ben meghal, tagja lesz Szent Ferenc terciális rendjének, és naponta áldozik. Vigaszt talál a vallásban, s amikor második gyermeke, Ignác 1881-ben megszületik, már búcsúkra is eljárogat. “A búcsújárás kivonulás a megszokott mindennapból”, — mondja Bálint Sándor, a vallásos néprajz legavatottabb képviselője — “a keresztény katolikus léleknek színeváltozása, ünneplőbe öltözése".** (** Bálint Sándor: Népünk imádságai. 39. o. Klny. a Regnum 1937. évf.-ból.) Feleségestül megy Máriapócsra, gyalogosan, vagy szekéren s egy-egy ilyen út olykor három hétig is távol tartja őket. Megfordult Máriaradnán, Máriacellben, Egerben, Máriabesnyőn, évente háromszor-négyszer Máíraverebélyen a Szentkútnál és minden esztendőben a Hanyi-pusztán. A vallás, mint élmény, ezekben a búcsújárásokban mélyül el igazán benne. Maga is búcsúvezető lesz, de a hangja igen kellemetlen, úgy énekel, mint a “jajgatós kódús". Ő azonban nem szégyenkezik emiatt, vezeti a búcsúsokat, s a sok énekléstől a hangja is megtisztul, hajlékonyabbá válik s pár esztendő múlva, a nyolcvanas évek vége felé már “gyönyörűen'' énekel. A falu népe is megszereti s ebben az időtájban, keresztelik el “Szécsi apó"-nak.

A katolikus búcsúvezetők igazi paraszttípusa ő. Oldalán kötözködésen alul fityeg a vállára vetett csíkos kenyerestarisznya, egyik kezében magacsinálta sárga kereszt, melyet mindig magával hord, másik kezében felszentelt csengő, mellyel hallgatásra inti a mögötte poroszkáló búcsúsokat, ha valamit kérdezni, vagy mondani akar. Az élen lépeget, alázatos öntudattal, s vezeti a falu s néha az egész környék apraját, nagyját “a kegyelmi kivirágzásra".

De nemcsak imádkozik és énekelget már. “Isten sugalmazására" maga is írni kezd énekeket, imákat, majd litániákat és olvasókat is. Írásai egyre szaporodnak, s amikor kiadóra talál, nyomtatásban is megjelenteti őket Mezőkövesden, Egerben és Budapesten. Közel harminc ilyen ima- és énekfüzete található ma is Hevesben. Ezeket lapozgatva tapasztaljuk, hogy Szécsi vallásos működésében a Mária-kultusz sajátságosan széleskörű. Egyetlen kéziratos maradványából is ez a határtalan Mária-tisztelet sugárzik felénk, melyen saját írásából olvashatjuk legkedvesebb iniciálisát:

“Megnyílt a szép menyországnak drága arany kapuja,

leszállt e virágos kertbe közénk a Szűz Mária" stb.

Saját költségén Mária-szobrot építtetett a falu alsó végéhez, kőkerítéssel és vasráccsal, Mária-szobor volt a lakásában s később saját kezével faragott egy szép Szent Anna-szobrot a lakása elé.

A búcsúvezetésen kívül az esti imák megszervezése is az ő érdeme volt. A hét minden napján imádkoztak és énekeltek, s a kilencvenes években már annyian látogatták ezeket az imaórákat, hogy sokszor el sem fértek a házban, sőt az udvaron. Vasárnap a Szentháromság olvasóját végezték, hozzá imádkoztak és énekeltek, s ha egybeesett a lourdesi megjelenéssel, elvégezték mind a kettőt. Hétfőn: a szent angyalok és a többi mennyei szentek tiszteletére imádkoztak és énekeltek. Ugyanekkor imádkoztak a jóban való állhatatosságért, a végső kegyelem és boldog halál elnyeréséért, a megholt hívekért s különösen az elhunyt rózsafüzér-tagokért. Ezen a napon végezték még a kilencedet Szent Antal tiszteletére, amikor minden imát és éneket térdepelve végeztek, s a nap folyamán vizet sem ittak. Kedden: Szent Antal tiszteletére gyűltek össze. Ezen a napon Szent Ferenc, Szent Anna, Szent Klára és a szeráfok tiszteletére is végeztek imát. Szerda: a Szent József napja volt, az ő tiszteletére végeztek olvasót (különösen a gyermekek szerették), több imát és éneket. Szent József hetében kilencedet is tartottak kilenc napon át. Csütörtökön: a legméltóságosabb Oltáriszentséghez, majd később Szent Terézhez. Pénteken: Jézus kínszenvedéséről emlékeztek. Ezen a napon sohasem főztek. Elvégezték a stációt, a Jézus kínszenvedéséről való litániát, énekeltek, majd imádkoztak a tisztítóhelyen szenvedő lelkekért és a teljes búcsú elnyeréséért. Szombat: a Szűz Mária napja s ilyenkor szobra előtt a szombati mécses világított. Elvégezték a rózsafűzért, imádkoztak és énekeltek. Szécsi Ignác házában a szombati napok lehettek a legmélyebb hatásúak, mert erről a napról még ma is csak így tudnak megemlékezni: “akkor igazán sok szép mindent szoktunk végezni".

1899-ben tíz hónapi betegsége után elvesztette második gyermekét is. Hiába volt minden erőfeszítés, a fiatal szervezet nem tudott ellenállni a gyilkos tüdővésznek. A haláleset mélyen megrendítette az öregedő apát, eladta minden vagyonát, mivel egyetlen örökösétől is megfosztotta a halál. Egyetlen vigasza továbbra is az imádság maradt. Azonban 1914-ben feleségét is elvesztette, s végső elkeseredésében utolsó vagyonától, a családi háztól is menekülni alkart. Feleségének halálával megszűntek az esti imaórák is. Másodszor is megnősült, feleségül vette Hajdú Kovács Máriát, de 1921-ben őt is eltemette. A 76 esztendős ember teljesen magára maradt. Örökös pereskedése a rokonokkal, melyet az eltékozolt vagyon miatt folytatott, a legnagyobb szegénységbe döntötte. Életének utolsó évében újra mutatkoztak rajta régi betegségének jelei s a teljes elmezavarodástól csak 1923-ban bekövetkezett halála szabadította meg. Kérésére koporsójába tették sárga fakeresztjét, fölszentelt csengőjét és sírkövére, mely ma is látható a kömlői rk. temetőben, ráírták tíz általa fogalmazott feliratot:

“Itt nyugszik Szécsi Ignác a két feleségével."

II. ÍRÁSAI

Nem célunk, de meg nem is állana módunkban itt Szécsi füzeteinek a katalógus-szerű felsorolása. Elegendőnek tartjuk megemlíteni azt, hogy ezek az ima- és ének füzetek még a mai kallódásuk ellenére is megközelítik a harmincat. Megjelenési helyükre is csak a nyomdatulajdonosok neve után következtehetünk, amilyenek például Mezőkövesden Balázs Ferenc, Budapesten Bartalits Imre és Egerben a Dobó-, illetve az Egri Nyomda rt. könyvnyomdája. Már a megjelenési helyek kétharmad része is az egri egyházmegye területére utal. Valóban az országnak ezt a részét özönlötte el leginkább az a vallásos ponyvaáradat, ami a múlt század második felére s a századforduló idejére annyira jellemző. Ezek a nyolcadrétű 8, 16, 32 oldalas kis füzetecskék még napjainkban is tömegével láthatók a falusi lakásokban, részben példányonként, szakadozottan, részben összeeszkábálva egy-egy könyvvé. Elterjedtségük igen széleskörű. Az egri egyházmegyének jóformán minden falujában találkozik velük a kutató. A nép igen szereti olvasgatni ezeket, mert valamennyi egyszerű nyelven, az ő kifejezési dagályosságával és lelkendezésével beszél. S ez igen természetes is, ha meggondoljuk, hogy a ponyvafüzetek íróinak legnagyobb része az olvasók tömegéből való szántóvető paraszt, mint Szécsi Ignác is.

Szécsi írásait, de általában ezt az egész vallásos ponyvairodalmat lapozgatva is, a legelső, ami a művelt ember szemébe ötlik, a nyelv. Sajátságos tünet, hogy az az egyszerű, logikus, minden izületében világos nyelv, amit parasztságunk az élőbeszédben használ, egyszerre milyen logikátlan és bonyodalmas lesz, amint papírra veti. A gondolatok szinte kergetik egymást, szétszakadnak, majd újra egymásba ömlenek, hogy egyetlen nagy mondatszövevényt alkossanak. Szinte látni véljük a küzdelmet, amit az író lelke és az írás démonja harcolnak végig egy-egy kezdőbetűtől a pontig. Példa: “Kedves keresztény testvér! A legrövidebb alakban megjegyeztem és leírtam a lordesi olvasót a búcsújával, vagy háznál vagy templomba, vagyis a szent búcsún összesen nem azért jelent meg Szűz Mária, hogy csak szétnézni a földön, hanem hogy az ő megjelenését örömlángoló szívből eredt fohászok között ünnepélyesen lánggal égő gyertyavilág mindenkinek kezében szép és dicséret, szent és üdvösséges, akik szent kilenczedet tartanak, ezeket végezhetik, mert ki van tűnve a szűz Mária szeretetéből eredt cselekedet nem hull a porba, bár mindenkinek van olyan baja, de legfőbb a lélek üdvössége, itt meg gyulva a gyertya világ között végződik." Ez a stílus legtöbbször magán viseli a nyelvjárási sajátságokat is, ami jól látható az egyes hangzók jelölésében, valamint az egyes és többes szám helytelen alkalmazkodásában.

Szécsi emberi vallásosságának és írói munkásságának a középpontjában a Szűzanya áll. Írásai érzékelhetően szemléltetik a Mária-kultusznak azokat a mérhetetlen arányait és szálait, amiket a parasztság a maga mély kultúrájában századok folyamán kitermelt és megőrzött. A nép vallásos életében a Mária-tisztelet felmérhetetlen gazdagsággal ontja, termeli a lelki élet magasztos szépségeit. A rajongó hódolatnak s a határtalan szent lelkendezésnek a legszebb igazolásai azok az epitetonok, amiket Mária nevével kapcsolatban olvashatunk. Például: »Ó legédesebb, leghatalmasabb, leggyönyörűségesebb név Mária! Ó méznél édesebb, minden muzsikaszónál kedvesebb név Mária!". (Lurdesi Ájtatosság. — Eger). Vagy: ,,Ó szeplő nélkül fogantatott, ártatlanságban született, szépen felnevelkedett, tisztaságban őriztetett, ártatlan liliomszál, szép rózsa boldogságban megmaradtál és szűzen szülted a te fiadat édesanyánk Mária" stb. Milyen kár, hogy vallásnéprajzi és egyáltalában katolikus egyházi szempontból is nem áll még rendelkezésünkre a Mária-jelzők gyűjteményes feldolgozása!

A Mária-kultusznak egyik legszebb megnyilatkozása az u. n. “Mária-kert", melyről a következőket olvashatjuk: “Van egy szép rózsás kert, gyémántos ajtaja nyitva áll mindenkor, vár az mindnyájunkra, ki nem ismeri ezt a szép rózsás kertet, annak szíve-lelke mindenkor gyászban van, Óh, abban teremnek az illatos virágok, örömmel locsolják menyei angyalok. Jertek hát örömmel e szép rózsás kertbe, itt vár szűz Mária s ölel kebelére, mert az igaz kertész az Úr Jézus maga, az ő kertésznője a szép szűz Mária, szent Domokos pedig a kert gondozója, rózsafüzéresek bimbója, virága". (Szűz Mária virágos kertje. Eger, 1916.) Ebből a rövid lírai jellemzésből is láthatjuk, hogy a Mária-kert voltaképpen a Rózsafüzér társulatoknak egyik változata. Azonban mégis más. Más a megszervezés módjában és arányaiban. A szervezésről az alábbi sorok adnak tájékozódást: “Egy Mária-kertet úgy kell alakítani, hogy a buzgó hívőkből, a kikben az isteni félelem és szűz Mária iránti szeretet lángol, tizenöt tag összeáll; tizenöt tagnak a neve egy élő rózsaszál, 11 élő rózsaszál egy élő bokor, 15 élő bokor pedig 2475 lélekből áll." (Szűz Mária kertje Egerben. — Budapest, 1895.) Felületes olvasónál ez mind csak naiv erőlködés benyomását keltheti, de más lesz egyszerre a sorok jelentősége, ha meggondoljuk, hogy a Mária-kert már 1895-ben 41 faluból számlálhatta tagjait, akiknek a száma 3182 volt.

A Mária-kultusznak egy másik megnyilatkozása az a szokás, amit a nép általában “Mária mennyegzője" néven ismer s melynek egyes falvainkban még mai napig is hódol. Szécsi füzetei erről is tájékoztatnak bennünket: “ .... kilenc-tíz évestől kezdve a leánynak igen szükséges a rózsafüzérben állni, mit 15 egy koszorút képez, ezen felül lehet több is, amennyi van, így mindegyik kezében gyertya és a gyertyára egy kisded koszorú, a fején nagyobb és mások is, kik e mennyegzőben részt vesznek, kezében gyertya vagy háznál megtartani a mennyegzőt úgy, hogy ha jó az idő és a körülmény engedi, vagy iskolába, vagy templomban, vagy háznál, vagy Mária szent szobránál, amint itt következő leírás mutatja ének, ima vezetése melleit." (Mennyei égi kincstár, Eger 1913.) A füzet részletes utasítást ad a mennyegző lefolyásáról, közli a szükséges imákat és énekeket. Sajnos, a szép szokás már teljesen kiveszőben van. Ismerünk falut, ahol az öreg vallásos nénikék még kísérleteznének a szokás megőrzésével, de legtöbbször már a kísérlet is meddő marad.

Ahogyan forgatjuk és olvasgatjuk ezeket a megsárgult füzeteket, mindenütt érezzük az író fáradságos küzdelmét a kifejezés nehézségeivel. Bár Szécsi minduntalan hangoztatta, hogy ő “könnyen" és az “Isten sugalmazására" írja az imákat és énekeket, mégis mindenütt jól láthatók a verselésben a faragás egyenetlenségei.

Kifejező ereje néha cserbenhagyja, s ilyenkor kezdetleges, szabálytalan sorokban adja elő mondanivalóját. Sokszor a kelleténél nagyobb öntudattal ír címeket egy-egy verse fölé, mint pl.: “A legszebb új ének, amelynél szebb sohasem volt." Ez természetesen naiv túlzás. Mint hajdanán Temesvári Pelbárt, ő is alkalmazza az ájtatos szundikálók felriasztására szolgáló eszközöket. Csakhogy ő a maga módján énekel. Ilyen pl. az “Áloműző ének", melynek első szakasza így hangzik:

“Keljetek fel, akik aludtatok,

Tiszta szívből nem imádkoztatok,

Aki aztat szívéből nem mondta,

Nem lesz annak mennyben koronája."

(Szombati Koszorú, Mezőkövesd.)

Verselésében azonban legtöbbször érezhető valami rutinos simaság, sokszor meglepő a szép hasonlatok alkalmazása, az ütemelosztás helyessége, még akkor is, ha az iniciális szinte sablonszerűen ismétlődik. Pl.:

“Megnyílt a szép menyországnak drága arany kapuja,

Leszált e virágos kertbe közénk a szűz Mária

Mint a harmat a rózsákra.

Szóljon fel szívünk imája,

Szent lélektől elfogadta Jézust a szűz Mária".

(Szűz Mária virágoskertje. — Eger.)

Néha szubjektív élmények teszik tragikusan széppé egy-egy énekét. Pl.:

“Kedves fiam kit gyengéden neveltem,

Alighogy szól, panaszos a kenyerem."

(Hajnali Rózsa. — Eger.)

Verselését mindig áthatja ez a mély borongás, valahányszor a “szomorú árvák énekét" írja. Egyszerre megtelik az érzések és mondanivalók sokaságával, lelke nem bírja el a versek fegyelmezettségét, ütemrendszere megbomlik, de a kifejezés szépsége fokozottabbá válik. Pl.:

“Árva vagyok mint a bús gerlice madár,

Jaj, már nincsen nekem sem apám, sem anyám.

Jaj nekem, jaj nekem szomorú árvának,

Kihez folyamodjak, tán megpirongatnak."

(Májusi ájtatosság. — Mezőkövesd.)

Más helyen:

“Már töbször kimentem én a temetőbe,

Édes anyám sírját siratgattam rendre.

Kelj fel édes anyám, csak egyet szólj hozzám,

Mindjárt örömre gyúl kisirdogált orczám".

(Élő lelki Rózsafüzér. — Budapest.)

Ennek az egész vallásos ponyvairodalomnak a tanulmányozását a művelődéstörténeti szempontokon kívül még igen sok szempont sürgeti. Ezek közül első helyen kell megemlítenünk a ponyvafüzetek néprajzi jelentőségét. Ma még részben a vallásos néprajz betöltetlen hiányai, részben az irodalomalatti irodalom tudományos feldolgozásának a hiányai miatt alig mutatható ki a ponyvák és a feljegyzett népi szöveg közötti összefüggés. Pedig a kapcsolat kétségtelenül megvan. Ennek igazolására szolgáljon csak egyetlen rövid példa: Bálint Sándor a “Népünk imádságai"* (*Regnum 1937. Bp. 1937. 21. o.) című tanulmányában többek között egy olyan népi imát közöl, melynek a kezdő szavai szó szerint egyeznek Szécsi egyik imakezdetével: “Atya isten légy velünk, Fiu Isten mellettünk, Szentlélek Úristen felettünk, szűz Mária előttünk" stb. (Lurdesi Ájtatosság. — 30. o.)

Ez a példa már szemmel láthatóan igazolja, hogy hogyan szívja fel a népi ponyvaíró a folklorisztikus elemeket, a vallás és babona hagyományait, illetve hogyan veszi át a nép a vallásos ponyvákból a maga szellemi anyagát. Ezt látjuk igazolva az előbb említett “Mária mennyegzője" néven ismert szokásban is. Nem vitatható tehát el ezeknek a népies ponyvafüzeteknek a jelentősége. Még abban az esetben sem, ha belátjuk, hogy ezek a füzetek kívül esnek a tudományos irodalom érdekterületén. Más, esetleg kultúrtörténeti, szellemtörténeti, hitéleti és néprajzi szempontból annál figyelemreméltóbbak lehetnek.

Mi, tanulmányunk végén csak két tételt szeretnénk megfogalmazni:

1. A falu életében még napjainkban is ezek a vallásos füzetek — sokszor világi tárgyúak — jelentik a könyvkultúrát, s mint ilyeneket, figyelemmel kell kísérnie annak, aki a falu népét és életét tudományos szemmel vizsgálja;

2. A tehetséges magyar parasztnak még napjainkban sem áll módjában — s mennyire nem állhatott több mint félszázaddal ezelőtt! — kilépni a maga paraszti közösségéből, hogy tehetségét kifejleszthesse, s úgy induljon vissza a maga közösségébe. Még ma sem. A Szécsi Ignác idejében azonban még annyi lehetőség sem mutatkozott, mint napjainkban. A paraszt élt és dolgozott, vagy dolgozott és élt. Azok a szunnyadó erők, amik a lélek mélyén morajlottak, szinte hangtalanul vesztek el a kutyák vonyításában, vagy a szekerek zökögésében. Csak ritkán, igen ritkán vált értelmes beszéddé ez a hang, amikor a lélek kereste a maga feszültségének levezető csatornáit, amikor a tehetség tehetség formájában kereste a megnyilatkozást. Kereste a kifejezés lehetőségét, és amikor megtalálta azt a vallásos élet kollektív megnyilatkozásaiban, búcsún vagy imaházakban, az ájtatos tömeg élére állt és lerakta lelkének egyszerű szépségeit az Isten oltárára, mint Kömlői Szécsi Ignác.