Vát falu és plébániatemplomának története

     A falu neve feltehetőleg német eredetű személynévből - Wald, Walt - keletkezett magyar névadással. A terület már a vaskorban lakott lehetett, erre utal a település határában talált, ebből a korból származó sírhalom. Vát első, oklevéllel is alátámasztható földesura lukafalvi Zarka Miklós volt, aki vitézségéért 1329-ben kapta I. Károlytól Vát és Sarmasd nevű falvakat.
     A birtokot a 17. század végén Nádasdy Tamás (+1734), Nádasdy III. Ferenc negyedik fia szerezte meg. Az 1697/98-as egyházlátogatási jegyzőkönyv már mint a falu földesurát és a templom patrónusát említi.
     Vát középkori egyházáról kevés adat áll rendelkezésre. 1342-ben valószínűleg önálló plébánia lehetett. A 16. században református, majd a 17. század első felétől ismét katolikus települést, az egyházlátogatási jegyzőkönyvek mint plébános nélküli falut említik.
     A 17. század végén meglévő, Szent Kozma és Damján tiszteletére szentelt templom még a középkori lehetett, az 1697/98-as jegyzőkönyv „templomocská"-nak nevezi. A Nádasdy Tamás által rendbe hozatott, zsindellyel fedett épület tornyocskája fából készült, harang nem volt benne, mivel azt az utcában fa haranglábon helyezték el.
     Valamikor a 18. század első felében, valószínűleg szintén Nádasdy Tamás közreműködésével került sor a templom barokk átépítésére, ekkor jött létre a ma is álló épület, amelynek márványozott és aranyozott, alul Szent Kozma és Damján, felül Magdolna ábrázolásával díszített oltárát szintén Nádasdy Tamás állíttatta.

A szentkúti kegyhely létrejötte

     A kegyhelyet gondozó szerviták letelepítéséről, a kolostorépítésről több rendháztörténet is rendelkezésünkre áll, egyrészt a Nádasdy családnak, másrészt a szentkúti rendháznak a Magyar Országos Levéltárban fennmaradt iratai között. Amennyire ezekből nyomon követhető, a falu határában lévő forrás a 17. század második felében vált ismertté, ettől az időtől kezdve zarándokoltak a vízhez mind nagyobb számban, különböző betegségekben szenvedő emberek, gyógyulást remélve. Nádasdy Tamás is gyakran felkereste e környéket, hiszen az itt elterülő erdő kedvelt vadászhelyei közé tartozott. Egy szép napon a főúr éppen reggelijét fogyasztotta a tisztáson, mikor egy vak lován közeledő koldust pillantott meg. A szerencsétlen pára belegázolt a forrásba, melynek vize a szemébe fröccsent, és ettől kezdve az állat újra látott. A csoda hatására határozta el Nádasdy Tamás, hogy e helyen kápolnát alapít.
     Az első épület deszkából készült, melyet hamarosan téglából rakott követett. A Mária mennybemenetelének tiszteletére épült, Szent István és Szent László mellékoltáraival bővített kápolnát 1721. augusztus 20-án szentelték fel.
     Még be sem fejeződött az építkezés, midőn az alapító álmot látott: a kápolna helyén klastrom állt, benne szerzetesek élték mindennapjaikat és a forrás felett megjelent Krisztus, öt sebéből vért folyatva annak vizébe. Az álom nem múlt el nyomtalanul: Nádasdy Tamás ősei példáját követve, a lorettói kolostor mintájára a szervita rendet kívánta a forrásnál letelepíteni. Még abban az évben tárgyalásokat kezdett Pozsonyban a rendtartomány főnökével, de megkeresése eredménytelen maradt.
     Nádasdy kitartását végül siker koronázta. 1733-ban megegyezett a szervitákkal, s még ennek az évnek szeptemberében két szerzetes érkezett Vátra, akiket - megfelelő épület híján - saját kastélyában szállásolt el. Az 1734 júniusában kelt alapító okirat értelmében Mária hét fájdalmának tiszteletére kívánt hét szerzetessel monostort állítani, egyben kötelezte magát arra, hogy saját költségén és fáradságán megfelelő épületet építtet, és felruházza azt a fenntartáshoz szükséges jogokkal és anyagiakkal. Ehhez 20.000 forintos alapítványt tett, melynek kamatait óhajtotta a fentiek megteremtéséhez felhasználni. A szerzetesek ezért cserébe vállalták, hogy alapítójuk tiszteletére, éltében és holtában napi egy misét mondanak, valamint ünnepeken és minden szombaton két misét celebrálnak a családtagjaiért, egyet az élőkért és egyet a holtakért.
     Nádasdy Tamás 1734 októberében elhalálozott, anélkül, hogy az alapítvány teljes összegét letette volna. Örököse, Lipót (+1758) nem akarta maradéktalanul teljesíteni végrendeletét, ezért a viszony közte, és a rend között elmérgesedett. 1743-ban sikerült a feleknek megegyezniük.
     1745. június 10-én volt a rendház, majd 1716. szeptember 8-án, Mária születésnapján a templom alapkőletétele. Az építkezés 1750-re fejeződött be. A rendház 1788-ig működött, amikor II. József rendeletileg bezáratta azt. A dokumentumokban rezidenciaként és nem kolostorként szerepel a rendház, ami azt jelentette, hogy megfelelt a rendi élet előírásainak betartására, de méretében kisebb a kolostornál, általában 5 fő befogadására volt alkalmas.
     A kegyhely tervezője Johann Entzenhoffer (1687 k.-1753) osztrák építőmester volt, nevéhez fűződik az Óbuda-kiscelli trinitárius kolostor is. Entzenhoffer 1744 őszén Óbudán járt, hogy a munkálatok megkezdésénél személyesen jelen lehessen. Csak feltételezhetjük, hogy Szentkútra is tett egy kitérőt.
     Igaz, az épületekről korabeli ábrázolás mindeddig nem került elő, de az 1788-ban felvett leltár sokat elárul róluk. A téglalap alakú kolostor földszintjén tíz helyiséget írtak össze: konyha és kamra, ebédlő (refektórium), a gondnok és a portás szobája, négy vendégszoba, valamint a könyvtár. Az emeleten voltak a szerzetesek cellái.
     A rendházhoz két templom tartozott, a felszámoláskor készült leltár alapján az ún. nagytemplom („grose Kirche") lehetett a mai kápolna, melynek megépítésére az 1740-es években került sor. A templom alatti, csehsüveg boltozatos kriptát, mely az atyák temetkező helye volt, vastag pillérek tartják. Felette, a kápolna háromkaréjos szentélyéhez kétszakaszos hajó csatlakozott. A szentély egyik oldalában helyezkedett el a sekrestye, a másikban a könyvtár egy része és az oratórium. A kegytemplomot és a rezidenciát fedett folyosó kötötte össze. A templom előtt Immaculata-szobor (1743) állt.
     Az ún. kistemplom („kleine Kirche") pontos helyét nem ismerjük, valószínűleg ezt építtette Nádasdy Tamás az 1720-as évek elején, s ebben helyezték el a ma is nagy tiszteletnek örvendő, Máriát a kis Jézussal ábrázoló kegyképet.

A kegykép eredete

     A rendháztörténet szerint a kép eredete ismeretlen. A névtelen szerzetes-író, aki maga is Bécs ben tanult teológiát, úgy hallotta, hogy Spanyolországból került a császárvárosba. I. József (1678-1711) halálát követően követség ment Madridba, hogy az elhunyt uralkodó öccsét, az akkori spanyol királyt, VI. Károlyt (1685-1740) kérjék fel a trónra. A küldöttség egyik tagja hozta magával a képet Bécsbe, tőle a rend egyik szerzetese, Raymund Maria kapta ajándékba évekig tartó, hűséges szolgálataiért. A páter halálával a házfőnök örökölte a képet, aki olyan helyre akarta adni, ahol annak csodatévő hatására nagy szükség mutatkozott. 1743 januárjában a váti házfőnök, Gerardus Maria Dongó Bécsbe utazott, hogy a rendház ügyeit intézze és a fejleményekről a rendi vikáriusnak beszámoljon. A vikárius úgy vélte, hogy a váti rendháznak van legnagyobb szüksége a segítségre, így Dongó atyának ajándékozta a szicíliai Messinában lévő csodálatos Mária-kép mintájára, tűfestéssel („icon acu varioque filo picta') készült kegyképet. Az ikont február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén helyezték el a szentkúti kistemplom főoltárán.
     Így került a kép Magyarországra, hogy - a forrás gyógyító hatása mellett - többszörösen is segítse az itt élőket: egyrészt a rászorolókat, betegeket csodálatos felépülésükkel, másrészt a hálából kapott adományok által a szervita atyákat.

A szervita rezidencia felszámolása

     ll. József (1741-1790) 1782. január 26-án kihirdetett rendeletével megszüntette Magyarországon a „szemlélődő" életmódot folytató - karthausi, kamalduli, klarissza és ágostonrendi apáca - rendeket, 1783-ban hasonló sorsra jutottak a trinitáriusok, majd 1786-ban töb- bek között a pálosok. Ezt követően teljes rendek felszámolására már nem, csak bizonyos rendházak bezárására került sor az országban. Ennek esett áldozatul a szentkúti rezidencia is.
     II. József 1786-ban terjedelmes utasításban szabályozta a kolostorok felszámolásának módját. Ennek értelmében a Helytartótanács és a Magyar Kamara részéről egy-egy feloszlatási biztost küldtek a helyszínre, akik miután kihirdették a császár rendeletét és feleskették a szerzeteseket, hogy semmit el nem titkolnak, átvették a rendház kulcsait. Ezután megkezdődött a kolostor ingó és ingatlan vagyonának összeírása, megbecslése és felszámolása. A feladat végrehajtásához környékbeli mesteremberek segítségét is igénybe vették. A biztosok kimutatást készítettek a szerzetesekről, szolgálónépekről, a készpénzről, tartozásokról és követelésekről, beleértve a különböző kegyes alapítványokat is, az épületekről, az ingóságokról - terményekről, eszközökről, berendezési tárgyakról - a levéltárról és könyvtárról, valamint a földekről. Külön kezelték a templom vagyonát és értékes berendezési, illetve felszerelési tárgyait. Az istentisztelet folytatásához szükséges szent edényeket visszatartva a felettébb drága darabokat Budára küldték.
     A szerzetesek a császári - rendelet kihirdetését köveöt hónapig maradhattak a kolostorban. Az intézmény által foglalkoztatott szolgálónépeket vagy elbocsátották vagy állami alkalmazásba vették. Az épületeket a mesteremberek felbecsülték, az építőmester méretarányos rajzot készített róluk, majd a Helytartótanács döntött további sorsukról. Az ingóságokat árverésen értékesítették. A kolostor működésének dokumentumait, a levéltárat Budán, a Magyar Kamara levéltárában helyezték el, a könyvtár pedig a pesti Egyetemi Könyvtár (ma az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Könyvtára) tulajdonába került. A kolostorhoz tartozó birtokok közül a kisebb birtoktesteket meghatározott időre bérbe adták, a nagyobb, összefüggő földek kezeléséről az országos hivatalok gondoskodtak.
     1788. július 1-én Kovacsics Mátyás kamarai és Rosti Ferenc helytartótanácsi biztos reggel kilenc órakor zörgetett a váti rendház kapuján. Miután bebocsátást nyertek, a refektóriumban összegyűlt szerzetesek előtt kihirdették a császár rendeletét. A szükséges adminisztrációt követően, még aznap megkezdődött a javak összeírása, felértékelése. A rendház teljes vagyonát, beleértve a földeket, épületeket és ingóságokat, 53.249 forint (Fl) 34 krajcárra (Xr) értékelték.
     A szerzetesek az év végéig maradhattak lakóhelyükön. Ekkor hét szerzetes lakott a kolostorban, közülük hármat találtak mind felkészültségben, mind fizikailag lelkipásztori szolgálatra alkalmasnak, így a szombathelyi egyházmegyében ők maradhattak, s vállaltak világi-papi feladatot.
     A rendház földjeit a szakértők rossz minőségűnek, a mai kápolna keleti végében lévő, eredetileg talán halastavat pedig eliszaposodottnak találták. Az épületet fekvése miatt a biztosok használhatatlannak - esetleg lőportoronynak, terményraktárnak vagy fegyháznak alkalmasnak- minősítették, s javasolták az ingatlan földekkel való együttes eladását. A Magyar Kamara 3000 FI bevételt remélt az adásvételből. Az 1790. január 30-án megtartott árverésen Nádasdy Mihály (1746-?) 3150 FI-ért visszavásárolta az egykor családja birtokaihoz tartozó földeket. Eredetileg az épületekre nem tartott igényt. Szily János szombathelyi püspök a nagyobb templombeli istentiszteletek folytatására szerette volna rávenni Nádasdyt, aki azonban mereven elzárkózott a kegyhely működtetésétől, így a felszerelés elszállítása után az épületegyüttes használaton kívül maradt. Feltehetőleg 1792ben nyitotta meg újra a kapuit, ekkor nevezett ki ugyanis a szombathelyi püspök adminisztrátort a váti plébánia lelkipásztori teendőinek ellátására. A sors furcsa fintora, hogy az akkor üresen álló kápolnát vélhetőleg más, hasonló módon felszámolt kolostorok berendezési és felszerelési tárgyaiból rendezték be ismét.
     A váti rendház - a korabeli könyvgyűjteményeket is figyelembe véve - jelentős könyvtárral rendelkezett, 1788-ban közel 2000 kötetet számláltak össze. Mintegy 200 kötet, zömében 17. századi, olasz nyelvű, világi munka került vissza a Nádasdy család tulajdonába, a szerzetesek megtarthatták az általuk használtakat, az Egyetemi Könyvtár pedig körülbelül 400 kötetet választott ki gyűjteménye számára. A maradékból több, mint 600 kötetet árverésen értékesítettek a többit zúzdába küldték.
     Hogy a berendezési és felszerelési tárgyak egy jelentős része legalább az egyházmegyében maradhatott, egyedül Szily János (173-1799) püspök erélyes fellépésének volt köszönhető. Az 1770-es években létrejött szombathelyi püspökség első püspöke határozottan szállt szembe II. József egyházpolitikájával, oly annyira, hogy az 1782. évi pápai látópatás alkalmával a császár kiutasította Bécsből és a Kancellária útján arra kötelezte őt, hogy a Helytartótanács előtt adjon számot ellenzéki magatartásáról.
     A szentkúti templomok felszerelési tárgyaiból a legértékesebbeket Budára szállították a kevésbé drága darabokat a püspöknek adták át, aki szétoszthatta azokat az egyházmegye szegényebb plébániái között, míg az istentisztelet folytatására hátrahagyott kegytárgyakat - köztük az oltárokat, szószékeket, orgonákat és harangokat - is Szily János kapta meg részben azzal a feltétellel, hogy azok a parókiák részesülnek belőle, amelyek fölött a patrónusi jogot a Vallásalap gyakorolta. Az egyházmegyében maradó drágaságok megfelelő elhelyezéséről a Helytartótanács is meg akart győződni, ezért a plébánosoknak elismervényt kellett kiállítani a kapott felszerelésről. Budára szállították az összes ezüstből készült fogadalmi tárgyat, valamint a szertartásokat szolgáló értékes textíliákat és edényeket.
     Végül 1471 el nem mondott alapítványi misét számoltak össze a biztosok 1788-ban, ezeket a szombathelyi püspök vette át és osztotta szét az egyházmegye koldulórendi rendházai között.

A kápolna története a 19-20. században

     Hiába folytatódhattak az istentiszteletek Szentkúton az 1790-es években, az épületegyüttesnek senki sem viselte gondját, s az hamarosan pusztulásnak indult. 1815-ben a rezidencia már rossz állapotban volt, 1840-re a kápolna is hasonló sorsra jutott.
     1857-ben a kolostor már valószínűleg nem, vagy csak részben állt, az 1780-as években készült katonai térképpel összehasonlítva az 1857-es kataszteri térkép már más elrendezést mutat. Feltehetőleg az 1850-es években bekövetkezett tulajdonosváltás nyomán kerülhetett sor az épületek átalakítására, illetve az újakkal történő beépítésre. Ennek köszönhetően a templomocska is újjáéledt.
     Maga az épület a második világháború alatt alig károsodott, de 1945-ben a kápolna alatti kriptát feltörték, a kápolna belsejét szétdúlták. A kegyképet egy szelestei lakos magához vette és 1945 júniusában átadta a váti tanítónak.
     Az 1950-es években a kápolna elhagyatottan, üresen állt, tetejét, valamint a templomocskát körülvevő téglafalat lassan elhordták. 1964-ben, Pék Gyula plébános ösztönzésére határozta el a falu a plébániatemplom és a kegyhely felújítását. Mivel a szentkúti kápolna eredeti állapotában való helyreállítására nem volt mód, Heckenast János építészmérnök a hajó elbontását és a mai épület kialakítását javasolta. Az újjáépített kápolnát 1967. augusztus 20-án Dr. Winkler József segédpüspök szentelte fel.
     A felújítást követően a búcsújárás egyre élénkebbé vált. A plébános szívügyének tekintette a kápolna sorsát és az itt végzett liturgiákat, amelyre sokan zarándokoltak a környező - Vát, Vasszilvágy, Szeleste, Ölbő, Nemesböd, Zanat, Sárvár - településekről. A 19. század óta megtartott fájdalmaspénteki és István napi miséken kívül tavasztól késő őszig minden hónap első vasárnapján litániát imádkoztak.
     Jelenleg augusztus 20-án mondanak ünnepélyes szentmisét. Litániát nemcsak az említett első vasárnapokon, hanem május és október hónap minden vasárnapján tartanak. Különleges alkalom május első vasárnapja, amikor a falu gyermekei imádkoznak és könyörögnek édesanyjukért az égi Édesanyához.

Irodalom