Gál Péter József:
Feltámadási menet Nagyatád és Bárdudvarnok között

     Április 16-án négyen Zamárdiból részt vettünk a nagyatádiak belső-somogyi zarándoklatán. Dr. Orbán Csaba sebész orvos és barátai szervezték meg ezt a szakaszt. Buszt béreltek, s ahogy az kigördült az egykori ferences kolostor elől, felcsendült benne az Isten,hazánkért kezdetű ének. Velünk tartott egy fiatal református lelkész, Marosvölgyi Péter is. Utunk során akármelyik faluba értünk, mindig a templomoktól pár száz méterre szálltunk ki a járműből, s a feltámadási jelvény mögé fölsorakozva énekszóval vonultunk be a Jóisten hajlékaiba.
    Ötvöskónyi katolikus temploma volt az első stációnk. Előtte állva vártak ránk a helyiek. Délután fél négy volt, még munkaidő, így inkább asszonyok, nénik voltak a fogadóink. A templom oltárképén egy ikonográfiai érdekesség, a nyári hóesés itáliai Mária-csodája látható, Havas Boldogasszony a templom patrónusa. Az oltárnál, mint mindenütt a délután során, ima- és énekszó szállt fel a lelkekből, és a Feltámadási menetet és eszméit is megismerhették a helyiek.
     Énekszóval vonultunk át a református templomba. Bent a fiatal tiszteletes úr imádkozott érettünk, a feltámadási menet céljainak megvalósulásáért, majd én kaptam szót. Arról beszéltem, hogy Hunor és Magyar mintája ma is él, ma is kell, hogy éljen, nem egymás ellen kell fordulnunk a megosztottság mocsarába süllyedve, hanem a megszentelődés (csodaszarvasi majd angyali) útján kell, hogy haladjon a nemzet. Ebben legyen versengés a nemzet tagjai között. Mi nem Romulus és Remus sorsát kell, hogy éljük!
     Belegen először a református templomba mentünk. Ima és énekek után a belegiek megajándékoztak minket címeres zászlójukkal, kérvén, hogy vigyük el Csíksomlyóra. Itt már csatlakozott hozzánk Bicsár László atya, a környékbeli falvak plébánosa. Ő és a tiszteletes úr ment a menet élén, közeledvén a katolikus templomhoz. Egy kis falusi cég alkalmazottai az udvarról érdeklődéssel, vágyakozással nézték minket. Meggyötört arcúakat is láttam az utcán, meg egy pár cigány embert. Jól esett nekik, hogy köszönéssel fejeztük ki irántuk való testvéri érzetünket, mert ezáltal tudat alatt azt érezhették, nem valami tőlük független klubszerű csoport halad el előttük, hanem értük is történik mindez, ők is bevonódnak ebbe a „szakrális impulzusba”. A katolikus templomban – Szent István király a védőszentje -, László atya a magyar szentek litániáját vezette, az ő pártfogásukat kérte nemzeti újjászületésünkért, krisztusi jövőnkért. A Himnusz is ezt az óhajunkat nyomatékosította.
     Kutason a falu közepi világháborús hősi halottak emlékművénél szálltunk le a buszról, hogy énekszóval vonulva hirdessük a községben is a feltámadást. A katolikus templomban megismerkedtem egy helyi, hatgyerekes, református cigány férfival. Németországban dolgozik, s most összegyűlt szabadnapjait töltötte itthon. Vallásos lévén, úgy érezte, a hétköznap délután ellenére is köztünk a helye.
     Szabáson először a katolikusok hajlékánál álltunk meg. A kapunál a helyiekkel Oláh Lajos tiszteletes úr is várt minket. A templomban úgy emlékszem, az oltár fölött a fatimai Szűzanya szobra tekintett le ránk. Itt már iskolások voltak velünk, énekek és versek hangzottak el tőlük és fogadó felnőtteinktől. Itt László atya a gyermekvállalást említette meg központi gondolatként, hiszen ez jövőnk kulcskérdése. Ekkor ötlött eszembe, hogy ha például egy plébánosnak négy-öt faluján halad végig a Feltámadási menet, a személy azonossága ellenére mindenütt újabb s újabb gondolatot lehet megerősítésképpen kiemelni, hiszen magyar sorsunk épp elég alkalmat nyújt erre. A találkozás egyik felejthetetlen pillanataként a szabási asszonyok kemencében még aznap sült kukorisokkal (kerek, fonott kalácsokkal), s beléjük állítván a flaskát, segesdi borral ajándékoztak meg minket.
     A falu fürdött a tavaszban. Virágoztak a fák, a fecskék cikáztak a légben, egy gólya fölöttünk siklott el vitorlázó repüléssel, mindkét templom harangjai szóltak, s mi vonultunk énekszóval: elöl a két pap a feltámadási jelvénnyel, összetartozásuk jeleként egyikük fehér albában, a másik fekete palástban, mögöttük a helyiek velünk, vendégekkel. A református templomba a Boldogasszony Anyánkat zengve léptünk be. Nem számított, hogy teológiailag van, ami elválaszt minket, most összeadódott, de nem is, összeszorzódott a hitünk! Különben is vallásainkban annyi a közös nevező, hogy azt vétek nem kihasználni az összefogás érdekében. Különösen ebben a világban, amelyben tudatos pusztítása folyik a magyarságnak. Belső-Somogy falvai is mutatták a szomorú képet: a vidéket, a falvakat ki akarják véreztetni, el akarják népteleníteni, le akarják építeni a meglévő közösségi értékeket. Sokan tudjuk, hogy mi végett… Vonulásainkban rejtve volt tehát valami konok dac is, vagy inkább elszántság, hogy cum Deo Pro Patria et Libertate! A feltámadási jelvény szárnyas keresztje azt is hirdette tehát, hogy e jelben mi fogunk győzni!
     A református templomban Oláh tiszteletes úr megjegyezte, most majdnem tele van hívekkel, amúgy 3-4 lélek jön el ide vasárnaponta. Beszédének pillére tehát a hit megtartása, a hit létszükség voltának hangsúlyozása volt.
     Nagykorpádon is László atya és Lajos tiszteletes úr vezetett minket. Itt felcsendült a református testvérek vallási himnusza, a Tebenned bíztunk eleitől fogva kezdetű zsoltár. Egy nagyon nehezen járó nénike beállt a vonulók közé. Azt mondta, ő református, de egy súlyos betegségből talpra állva elhatározta, amilyen vallási ájtatoskodásra lehetősége van, ő hálaképpen azon részt vesz. Elhaladván a hősi halottak emlékműve előtt, Irén néni elsírta magát, és mutatta édesapja nevét a kövön. Don-kanyari hős volt ő is, Irén néni 5-6 éves korában veszítette el. Istenem, mennyit szenvedett ez a sok kisember itt a Kárpát-medencében! A pici korpádi katolikus templomnál búcsúztunk a két nagyszerű paptól, Hunor és Magyar népének jézusi lelkipásztoraitól.
     Mike korábban jórészt sváb település volt. Pontosan akkor értünk oda, mikor Szent Kereszt-templomába a bejárati kapun át betűzött a napfény egészen az oltárig! Felejthetetlen élmény volt. Gyerekek, felnőttek egyaránt vártak ránk, s néhány perces együttimádkozásunk meg a feltámadási jelvény látványa ünneppé tette nekik azt a napot!
     Kadarkúton először a katolikusokhoz tértünk be, majd onnét együtt velük átmentünk az impozáns, huszártornyokkal ékes református templomba. Uszkay Huba igehirdetése a nap egyik (a sok közül) fénypontja volt. Lukács evangéliumának 5. fejezetéből vette az igét: a gutaütött embert a barátai a háztetőn át ágyastól bocsátják le Jézus elé. A Feltámadási menet is Jézus Krisztus elé viszi a beteg, meggyötört Magyarországot, magyarságot. És miképp Jézus mondja a gyógyítás után, hogy „bizony, csodadolgokat láttunk ma” – a nagyatádiak feltámadási menetét is ideveendő csoda dolognak ítélte a tiszteletes úr, amely templomuk történetébe is méltán felveendő!
     Még egy stáció volt hátra: Bárdudvarnok. Este lett. Gyertyák égtek a templomba vezető lépcsők szélén. Bent mindegyik szent énekünk még egyszer Isten elé tárta kéréseinket, még egyszer megmutattuk hitünk erejét, majd egy kis agapé után visszaindultunk Nagyatádra, hiszen fogadóink még a fáklyás erdei zarándoklatuk előtt álltak. Még aznap a jelvényt a Zselíc rengetegén keresztül Visnyeszéplakra vitték. Bár végig fényben telt a nap, mégis hullott ránk végig az eső: a kegyelemé!
     Nehéz visszaadni a velünk történt eseményeket, de nem baj, ha nem sikerül teljesen. A Feltámadási menet lényege, hogy személyesen éljen át benne egy-egy órát vagy napot az ember. Az írás, egy beszámoló célja nem lehet más, minthogy részvételre buzdítsa a kedves olvasót. Remélem, ezt a célt elértem.