|
A FELTÁMADÁSI MENET ZAMÁRDI NAPJAI Az Úristen idén napfényes húsvéti napokat adott. Reményünk szerint ez bíztatás volt: „Ne csüggedj te, csüggeteg magyar, készülj, mert szebb lesz a jövő! A sötétség oszlóban!” Nagypénteken egy húszfős küldöttség vitte át Tihanyba a szalagtalan, nagypéntekhez illő feltámadási jelvényt. Kicsik és nagyok, gyermekek és sokat átélt nyugdíjasok a középkorúak között. A nyolcvan éves, Trianonra is emlékeztető kálvárián vagy kétszáz lélek gyülekezett délután három órakor, hogy a bencés atyát követve végigjárja a keresztutat. Elöl a feltámadási jelvény, aztán a lelkipásztor a hívekkel. Így haladtunk stációról stációra. A dísztelen szárnyas keresztre pillantva többször is eszembe ötlött: igen, e jelben győzni fogunk! A golgotás nagykeresztnél a jelvény aztán kettévált. Miképp Jézus Krisztusunk testétől is elvált a lelke. Ott fent a feltámadási menet felső ágát indító tihanyi barátaink és mi szintén elváltunk megölelve egymást apostoli módon, és elindult ki-ki vállalt útjára. Nagyszombaton a feltámadási jelvényt átadtuk a szomszéd falu, Endréd képviselőjének. Endréd és Zamárdi ezer szállal kötődik egymáshoz. A török hódoltságban az ő reformátusaik őrizték a zamárdi templom madonnás oltárképét. A második világégéskor ott talált menedéket a fél falu a „felszabadítók” elől. Rengeteg házasságkötés jött létre mindenkor, nagy az atyafiság a két falu lakói között. Hogy az endrédi nagyszombati körmenetben a feltámadási jelvény ott haladt, bizonyára e testvéri kötelék léte miatt is volt. Mikor nálunk este nyolc után felsorakoztak a zászlósok, az umbellavivők, az első szalaggal a feltámadási jelvény is visszatért Zamárdiba. A mi állelujás körmenetünkben szintén körülhordozhattuk. Húsvét vasárnap az ünnepi nagymise végén Kocsi György plébános urunk áldásával, majd egy fiatal jegyes pár szalagfelkötésével és a Himnusz elzengésével vette kezdetét a mi 38 km-es menetünk. Húsvéti tündöklő fényben fürdött a zamárdi világ, mikor integetve elbúcsúztunk az otthoniaktól a templom előtt. A zarándoklati búcsúztatásban mindig van valami megható. Huszonöten lehettünk útrakelők, köztünk az endrédi orvos a legnagyobb fiával, és számosan, akik házukig elkísértek. A legkisebb „menetelő” három és féléves, a legidősebb hetven felett jár. Szántódon a falu vezetői fogadtak
minket. (Új, kicsi falu, templomuk a zamárdi templom.) Egyikőjük megjegyezte,
örülnek, hogy legalább ily módon résztvevői lehetnek a magyarság legnagyobb
zarándoklatának. Én ezen a tényen még sohasem gondolkodtam el, de tényleg a
legnagyobb. Mindig a feltámadási menet eszméje járt az eszemben, mert amúgy is
ma, a mennyiségi rekordok kultuszának világában minek is gondolna másra az, aki
bábáskodik a menet létrejötténél? Ezután persze végeztem egy gyors
fejszámolást, és úgy saccoltam, körülbelül Balatonföldváron épp az örömhír felolvasása előtt érkeztünk a templomhoz. Az oltár elé hívatva, mi is örömhírt vittünk, igaz, szavak nélkül, ám a keresztény magyar jövő örömhírét. Kalapáthy esperes úr a hívekkel teli templomban rövid, alkalmi köszöntőbeszédet mondott, és aztán útra való jókívánságát követően folytattuk utunkat Balatonszárszóra. Ott katolikusok és reformátusok együtt vártak ránk. Szentpáli Juhász Imre tiszteletes úr egyik leánya egy csodaszép, alig ismert mezőségi népdallal köszöntött minket, majd a Szózat volt közös énekünk. Szárszót elhagyva egyre másra tűntek fel kedves jó, idősebb zamárdi „logisztikusaink”. Ők aztán végigkísérték utunkat Fonyódig. Ki megszomjazott, inni kapott tőlük, amelyik gyermek elfáradt, beülhetett egy szakaszra kocsijukba. A legkisebb fickónk pedig rendületlenül ült a bicikliülésben. Balatonőszödön a faluszéli kápolnánál fogadtak minket egyik zarándoktársunk szülei, rokonai és a falu vezetői. Sütemény is, bor is volt, nagyon jót tett apadó vércukorszintünknek! Búcsúzásképpen már a negyedik szalag került fölkötésre általuk. Most egy „böcsületes” hosszúságú szakasz következett, de megérte a talpégést, mert Lellén több mint százan várták a jöttünket! Papjuk, Jenő atya vezetésével és énekléssel fogadtak minket, gyönyörű percek voltak. Sőt, aztán közülük vagy tizenketten velünk is tartottak! Itt éreztük meg, hogy egyre inkább befészkelődik a feltámadási menet eszméje a déli-partiak szívébe, hiszen ilyen sokan, mint idén, eddig nem vártak minket. Egy hadikfalvi székely bácsi könnyeit sem feledem el, kit Lelléig sodort a történelem, és meghatottan kívánt további jó utat nekünk. Hét és kilenc éves lurkóink még harminc km után is bírták a tempót. Alig-alig használták az egy szem biciklit. Az akarat és a hit, hogy ők aztán ki nem dőlnek Fonyódig, fantasztikus erőt adott nekik! És mintát adtak a nagyoknak. Tényleg jó volna, ha gyermeki hittel élnénk, mint ahogy Jézusunk tanította! Még tizenhárom kilométer, még tíz. Bogláron elmondhattuk, már Fonyód következik. És este a szentáldozás idejére fel is értünk a Dunántúl talán legszebb fekvésű templomához a hegyre. Alattunk a tó, a mennyég tükre, hátul a nagy hegyek, és az alkonyati napfény színei az égen! A Dunántúl tetején voltunk, és nagyon közel a Teremtőhöz! A szentmise végén Zoltán atya méltatta a feltámadási menet eszméjét, aztán a húsvét és a fogadásunk tiszteletére bocskaiba öltözött kedves fonyódi ismerőseinknek átadtuk a feltámadási jelvényt. A mi utunk itt véget ért, de persze Csíksomlyóra még szeretnénk eljutni. A plébánián finom agapéban részesültünk, jól is esett megfáradt testünknek a felüdítő étel és ital. Nevünket beírtuk a zarándokkönyvbe, aztán ne vegye rossz néven tőlünk a rendőrség, és szerénytelennek se tartson minket a kedves olvasó, hogy a szólás miatt jónak nevezzük magunkat, de a „sok jó ember kis helyen is elfér” alapon, hat kocsiban negyvenen haza siettünk Zamárdiba. (És a kicsiket még ekkor sem fogta el az álom!) Talán kijelenthetem, áradt ránk húsvétkor a kegyelem! A minket fogadók kedvességéről már szóltam. De meg kell, hogy említsem, rengeteg villa és nyaraló mellett is elhaladtunk, és sehol nem tapasztaltunk gúnyos mosolyt a pihenő emberek részéről. Ha nem is tudták, hová és miért vonul ez a különös csapat, de úgy vettük észre, a kíváncsiság és érdeklődés tükröződött arcukon, nem a szánakozás vagy valami más. A feltámadási menetnek 98 stációja van és rengeteg közbenső állomása, mint nekünk az öt említett település. Azt kívánjuk az útvonal mindegyik közösségének és az érdeklődő, részt vevő ezreknek, hogy oly derűs lélekkel éljék át a saját szakaszukat, saját fogadási ünnepeiket, mint nekünk sikerült. Fáradoztunk, fizikailag megpróbáltattunk, de mégis, nagy örömünkre szolgált, hogy édes Hazánk megújulásáért, a nemzet egységéért, a Feltámadottal való szövetségünk megerősödéséért egy ilyen erőfeszítést megtettünk.
Gál Péter József egyházközségi
képviselő |
