A Pócsi Szűzanya (XVII.századbeli külföldi szentkép)

Bálint Sándor: Boldogasszony vendégségében

 (Veritas Könyvkiadó, Budapest, 1944, 15-19.old.)

Pócs
    Alig van búcsújáróhely hazánkban, amely akkora missziót töltene be, amelyre olyan hatalmas hivatás várakoznék, amely olyan különös őrhelyen állana, mint Máriapócs. Fajták: magyarok, ruszinok, szlovákok, románok, németek; vallások: latin és görögkatolikusok, protestánsok és szektás gyülekezetek, .szakadárok és izraeliták, kultúrák és társadalmak találkoznak és ütköznek ezen a ponton. E beteg különbözéseknek orvossága, egyben a középeurópai népi humanizmusnak megtisztító, felvilágosító és egyesítő útja .a pócsi zarándoklat. A táj egyhangú, az élet szegényes, a mindennap reménytelen, a levegő fojtogat. Ez a szikkadt, földhözragadt egyhangúság azonban föltételezi, keményen követeli a végtelenséget, sóvárogja Isten országát. Ennek a szomjúságnak kielégítése, a panaszoknak drága edénye a csodálatos pócsi kegyhely. A Magnificat igéi zengenek szívünkben, amikor Pócs áldott szegénységét látjuk.
    Ha valaki azt szeretné látni és bizonyítani, hogyan érvényesül a katolicizmus egyetemessége hazánkban, alig találna szebb példát a máriapócsi búcsúnál.
    Vonzási köre Trianon előtt kiterjedt szinte az egész görögkatolikus világra. Erdély, Felvidék, Bukovina, Galícia unitosain kívül messze tájak latinjai is megfordultak itt. Nem hiányoztak még a protestánsok és szakadárok sem. Máriapócsra most is nagyhivatás várakozik, amelyet mi, magyar katolikusok alig méltatunk figyelemre. A világegyház készül az únióra, pedig a földrajzi távolság szerint messze van. Bennünket pedig fojtogat az ortodoxia összes következményeivel, mégsem törődünk azzal, hogy Máriapócs erős legyen e harc megharcolására. Úgy érezzük, hogy a pócsi bazilita kolostor és búcsújáróhely lehetne Kelet és Nyugat sóvárgott egyesülésének kovásza és műhelye. Ez a szolgálat méltó volna Szent István országának hagyományaihoz, méltó volna Nagy Lajos és Mária Terézia bölcs gondjaihoz, méltó volna a mi sokat emlegetett középeurópai hivatásunkhoz, Ady Endre kompországához. Nyugaton, ahol az ortodoxia közvetlen veszélyeitől nem kell tartani, a Szentatya szándékára külön görögrítusú bencés kolostorok, jezsuita rendházak alakulnak, hogy az adott szent pillanatban szolgálhassák az egy akol, egy pásztor krisztusi programját, addig mi a pócsi kolostort bizony magárahagyjuk. Szent István szellemében az eucharisztikus szent évben bizonyára a mi külön magyar úniós hivatásunk fölismerésével és szolgálatával szereznénk a Szentatyának különös örömet. Ne feledjük, hogy a Pócsi Szűzanya kultusza a Habsburg-monarchia katolikus barokk szellemiségére mérhetetlen hatást gyakorolt. Tiszteletének terjesztésében jezsuiták játsszák a vezérszerepet, akik a kegyképet úniós szimbolumnak, keleti szándékaik misztikus erőforrásának tekintették. A Társaság régi templomaiban itthon (Kassa, Nagyvárad, Buda, Eger, Esztergom stb.) és külföldön (Bécs: Szent István-székesegyház stb, sokfelé megtalálható a pócsi kegykép másolata. Ennek bizonyára az volt az eredeti hivatása, hogy a Mária-kongregációk tagjai, de egyáltalán az összes hívek imádkozzanak előtte a schizma megszűnéséért, az únió sikeréért, amelynek a XVIII. században tudvalevőleg éppen a magyar jezsuiták voltak a legfőbb harcosai. Ne feledjük azt sem, hogy Pócs a világnak egyetlen nagyhatású görögkatolikus zarándokhelye, ne feledjük, hogy mit jelentett a habsburgi monarchiában magyarok, rutének, románok számára Pócs. Hatásának jelenleg lehetnek politikai és földrajzi akadályai, szellemi uralma azonban ma is kikezdhetetlen. Bizonyítják mindazok, akik életük kockáztatásával szöknek át az új imperiumokból a Szent Szűz udvarlására. Ilyenek nagyon sokan vannak. Bizonyítják az Amerikába szakadt görögök (értsd: görögkatolikusok), akik vezérlő csillagukul ott is a Pócsi Máriát tisztelik. Akadnak olyanok, akik a pócsi kegyhely kedvéért jönnek át az óhazába.
    Maga a búcsú felejthetetlen hangulatokkal lep meg. Talán soha nem éreztük át annyira a szentek egyességének csodálatos tanítását, a három Egyháznak: küzdőnek, szenvedőnek és győzedelmesnek misztikus szövetségét, mint itt a pócsi búcsún. Mária mennybemenetelének vigíliáján a temetőbe hatalmas processzió megy, hogy a búcsúsok a halottak lelkéért könyörögjenek. Görögök és latinok, ikonok és szobrok, liturgikus zsolozsmák és Mária-énekek keverednek itt egymással. Hangulatoknak és hangoknak e csodálatos össze-visszasága mégsem zavar bennünket, hiszen egyetlen témának, Mária dícséretének változatai. A temetői könyörgések ünnepélyes liturgiája, papoknak és híveknek átszellemült együttese, szárnyaló éneke olyan ismerős: Musszorgszky kórusai, Rimszki- Korszakov Orosz húsvétja táplálkoztak e dallamokból.
    A könnyező, bűneinket sirató Kegykép előtt az elragadtatásnak, paraszti miszticizmusnak olyan példáit láttuk, amelyeket illetlen dolognak tartanánk leírni. El kellene jönniök ide mindazoknak, akik még mindig hisznek abban a babonában, hogy a magyar paraszt józan, anyagias és semmi több. Talán a szemük is kinyílna a hit világosságára. A vallás itt még kozmikus élmény és nem vasárnapi hangulat. Az egyszerű, megviselt arcokon békesség, öröm, gyermeki odaadás, egyszóval egy magasrendű, Istenből táplálkozó kultúra jele sugárzik. A görögkatolikus klérus bölcsessége, patriarkális közvetlensége, lángoló buzgalma olyan népközösséget őrzött meg, amely méltó a középkor legjobb századaihoz.
    A templom körül és az utakon szokatlan képek és hangulatok. Itt vak koldus betűzgeti kisérteties hangon Braille-írásból az Apokalipszist, ott csonkatestű koldusok éneklik világgá szenvedéseiket. Amott kéregető zarándokok, akik Tolsztojra, vagy Zoszima sztarecra emlékeztetnek. A tér közepén kegyes históriákat énekelnek, búcsúsok hallgatják, a mai időket csak a harmónikakíséret jelzi. A templom előtt vándor piktor kivágott Krisztus-alakokat árusít. A komédiák és rögtönzött vendéglők körül Brueghel képeinek groteszk mozgalmassága. Az életnek valami szokatlan egyetemessége, teljességét villantja meg a pócsi búcsú előttünk.
    Máriapócs kelet és Nyugat katolicizmusának paraszti szintézise, híd a latin egyház és a pravoszlávia , Róma és Moszkva között, ígérete valami misztikus békességnek és szolidaritásnak, az Istenben teljesedő emberségnek.