„Jeles ezen városon kívül napkeletnek fekvő Temető,
ahoz foglalt szép epres kert, a’ Kalvariával,
és Kis Kápolnával együtt." (Antal, 1927.)

Az elmúlt századokban a keresztények templomuk körül temették el halottaikat. Így volt ez Jászapátiban is az 1700-as évek elejéig. Az 1710. évben dühöngő pestisjárvány 602 áldozatának már máshol, a hevesi út jobb oldalán nyitott két holdnyi területen kellett megadni a végtisztességet. Erre a helyre 1759-ig temetkeztek. Ekkor a kissé távolabb álló barokk kápolna melletti helyet jelölték ki.  A kápolnát az 1739. évi, kevesebb áldozatot szedő pestisjárvány megszűnte után, hálából építették Szűz Mária neve tiszteletére. A bejárat fölötti barlangszerű falmélyedésben a katolikus barokk népélet egyik legjellegzetesebb alakja, a járványos betegségekben szenvedők kiemelkedő hazai védőszentje, Szent Rozália fekvő helyzetű kőszobra látható.

A temető a kápolna kertje mellett volt, mégis sokan kívántak a kápolna kertjébe temetkezni, s egy 1805-ben hozott korlátozó rendelet ellenére már egy évszázaddal ezelőtt sem különböztették meg a helyiek a valódi temetőtől. Ezt a kertet rajzolja körül a keresztút 14 stációfülkéje, melyek elődeit 1808-ban építették a hívek adakozásából. 1845-46-ban a tégla-építményeket lebontották, s helyükre faragott kőből készítették a mai díszes állomásokat, melyek a Krisztus szenvedésének mozzanatait ábrázoló domborműveket rejtik magukban.

A kápolna mellett emelkedik az 1773-ban épített, majd többször megújított barokk Kálvária. Mivel e sík területen nem találtak alkalmas magaslatot, kőből építettek egy halmot, melynek tetején áll a három kereszt. Jézus keresztjének lábánál a Fájdalmas Szűzanya szobra látható, két oldalán János evangélista és Mária Magdolna, valamint a két felfeszített lator. Az íves lépcsők alatti fülkében kicsiny csehboltozatos szentélyt alakítottak ki. 

 A régi kápolnakerttel megegyező 1. táblában nyugszanak a város hajdani elöljárói: a jász kapitányok, főbírák, főjegyzők, papok, kántorok, tanítók, szolgabírók és tanácsosok. A kövekre legtöbbször a Balajthy, Beőthy, Khindl, Makó, Rusvai és Vágó család tagjainak nevét vésték.

A kápolna és a Kálvária közötti szerény sírkő fedi a magyar festészeti historizmus egyik legnagyobb alakja, Vágó Pál (1853-1928) festőművész földi maradványait. A város kedvelt polgára Budapesten hunyt el. Végakarata szerint szülő- és lakóhelyén kísérték utolsó útjára. A Munkácsy-lepellel borított koporsót társzekérre helyezték. A hatökrös szekeret magyar ruhás leányok, legények és fáklyavivők vették körül. A koszorúkat és a művész kitüntetéseit cserkészek vitték. A szekér mögött rokonainak, barátainak és tisztelőinek megszámlálhatatlan sokasága haladt. A cigányzenekar bús melódiái közben bocsátották sírba a koporsót.

A kápolna másik oldalánál alussza örök álmát Pájer Antal költő, jászapáti apát-plébános, aki 1881-ben hagyta el az árnyékvilágot. Kerületi paptársai sírkeresztet állíttattak hantja fölé, melyre a következő sorokat vésték:

„Ő mint ember helyét híven betölté,
    Mint költő az égé volt, nem a földé.
    Ezt a kettőt mint pap egygyé kötötte,
    Áldás vala, áldás legyen fölötte.”

A síremléket később míves kovácsoltvas kerítéssel övezték.

A Kálvária lépcsői között nyugszik 1783-tól a város szeretett plébánosa, Littkey Máté, aki az indítványára és pártfogása mellett alapított — később Jászberénybe vitt — első apáti gimnázium igazgatói tisztét is betöltötte.

  Barnára festett fakereszt, s szép márványtábla jelöli Antal Vince honvédtiszt nyugvóhelyét, s márvány obeliszk emelkedik Hunyadi László főjegyző, 1848-as huszár főhadnagy (1831-1898), valamint Kardos Ignác (1829-1908) porhüvelye fölött.  Itt helyezték nyugalomra Jakkel Sándort (1896-1977) az utolsó jászsági kékfestőt, a Népművészet Mesterét is.

    Az 1. út mentén, a 4. tábla szélén áll a Demeter család síremléke, melyre rávésték Demeter István (1914-1977) nevét is. Az apáti születésű katolikus pap, képzőművész, író - akiről portréfilmet forgattak „Elnevezték prófétának” címmel, majd emlékkönyvet jelentettek meg róla ugyanezzel a címmel - egyébként utolsó szolgálati helyén, Sajószentpéteren nyugszik.

A kápolna mögött áll a „remetelak”, mely hajdani lakójáról kapta nevét. Később a temetőőr lakott benne. Az épületet néhány éve kibővítették, s ravatalozó lett, de máig megőrizte régi nevét.

A kápolnától jobbra — de kissé távolabb, a 11. tábla szélén — emelkedő klasszicista stílusú kőkeresztet Rákosi Antal állíttatta 1808-ban, az előzőleg itt álló barokk feszület helyére. Néhány lépésnyire onnan, a 31. tábla sarkában szemlélhetjük meg a fehérre meszelt Fájdalmas Krisztus-szobrot, melyet az 1980-as évek közepén hoztak ide egy városi telekről.

A többszöri bővítés (pl. 1778, 1799, 1823, 1858) után jelenleg 15 holdnyi sírkert közepe táján már 1871-től állt egy fakereszt. Bizonyára ennek a helyén, vagy a közelében, a 18. tábla szélén tör az égnek a Berdó István „szöllő bíró” és neje által 1926-ban emeltetett kő feszület.

Bármerre indulunk innen, régi és új sírjelek, korhadó fa sírkeresztek és újabb sírkövek váltakoznak kicsiny ligetekkel és tisztásokkal. Akár elhanyagoltnak is tarthatnánk a sírkertet, ha nem állna rendelkezésünkre az 1827-ben született leírás: „A’ Lakosokban ditséretet érdemel azon szorgalmatos ’s jó szokás, hogy tavasszal és ősszel míg fákat ültetni lehet, halottjaiknak sírjához fát szoktak ültetni, és ezen jó szoktatás által annyira beültettetett már a külömben is nagy tágasságú temető hely, hogy abban gyönyörködhet, úgy hogy most már a’ temetőt lassanként erdővé fordíttatja a’ város, a’ mellette lévő Epres kert pedig … sétálás helyül is szolgál a’ Lakosoknak.”

A jászapáti redemptus családok és az újabban betelepültek, a túlnyomó többséget alkotó katolikusok és a más felekezetekhez tartozók temetkezési helyei nem különülnek el. Csak az izraeliták kapták máshol a végtisztességet. 1853-ban jelölték ki azt a köztemető közelében, a vasútállomás irányában lévő területet, mely ma már nincs használatban, s így nehezen megközelíthető.

Nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy Csontváry Kosztka Tivadar édesapja, Kostka László körorvos és okleveles gyógyszerész Jászapátiban élte utolsó napjait leányánál és vejénél, s a 88 éves aggastyánt itt kísérték utolsó útjára 1904. október 15-én. Síremléke ma már nem látható, de földi maradványai ma is e temető rögei alatt porladnak.

Még mielőtt kilépnénk Jász-Nagykun-Szolnok megye műemlékekben talán leggazdagabb sírkertjének kapuján, érdemes megnézni a közelében lévő sírkeresztet, mely alatt az 1778-ban, 40 éves korában elhunyt Ölbey Damascénus, szervita szerzetes nyugszik. A csigás vonalú (volutás) talapzat közepén kehely, a két újabb volutára támaszkodó kereszten a megfeszített üdvözítő, hármas ívformát mutató végein egy-egy rokokó angyalfej, tövében két angyalfej között a fájdalmas Szűz Mária szobra látható. A kápolna, a Golgota és a régebbi feszület mellett ez a szép késő barokk plasztika is műemléki védelem alatt áll!

Az 1891-ben épített főkapu belső homlokzatán felirat búcsúztat: „VOLTUNK MINT TI, LESZTEK MINT MI: POR ÉS HAMU”, tehát ne feledd, hogy te sem élsz örökké, s téged is ide kísérnek majd rokonaid, barátaid és ismerőseid!

• Antal József: Jász-Apáthi Várossának leírása. = Tudományos Gyűjtemény, 1827. IV. kötet, p. 25-31.
• Győri Gyula: Ki nyugszik a barokk sírkő alatt. = Új Néplap, IV/56. 1993. márc. 9. p. 7.
• Győri Gyula: Latin nyelvű feliratok Jászapátin. = Jászsági évkönyv 2001. Szerk. Pethő László. Jászberény, 2001. p. 51-60.
• A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Verseghy Ferenc Könyvtár KIKI és NEVEZ adatbázisa és fotógyűjteménye.
• A jászapáti temető története. (Ismertető tábla a temető bejáratánál.)
• Kaposvári Gyula–Rédei István: Szolnok megye műemlékei. Szolnok, 1988. p. 113.
• Kósa Károly: Barangolás a jászapáti sírkertben címmel. = Jászkun Krónika, IV/257. 1996. nov. 4. p. 6.
• Magyarország műemlékjegyzéke. Jász-Nagykun-Szolnok megye. Szerk. Bardoly István, Haris Andrea. Összeáll. Rozmann Viktor. Bp. 2005. p. 15-16.
• Soós Imre: Az egri egyházmegyei plébániák történetének áttekintése. Bp. 1985. p. 372-374.
• Szilárdfy Zoltán: A jászapáti Szent Rozália-kápolna homlokzati díszítésének ikonográfiája. = A Jászság a magyar kultúrában. Konferencia, 1995. Szerk. Ujváry Zoltán. Szolnok, 1998. p. 183-198.
• Vándorfy János: Jászapáti város egyházának múltja és jelene. Eger, 1895.