Licenciátusok és utódaik
Jász-Nagykun-Szolnok megyében
Orosz István a jászladányi templomban (Tury Gyula fotója, 1912. július)
"A
katolikus egyház kétezer éves története folyamán mindvégig támaszkodott a világiak
apostolkodására. Különösen megnőtt a világiak szerepe akkor, amikor nem állt
rendelkezésre elegendő felszentelt pap. Ilyen állapot következett be hazánkban
a török hódoltság idején, átnyúlva az azt követő évtizedekre is. Ez hívta
életre a laikus apostolkodás sajátos magyar megnyilvánulását, a licenciátus
intézményét. A licenciátusok, vagyis “licentiá”-val, magyar nyelven engedéllyel
rendelkezők igyekeztek ellátni a pap nélkül maradt közösségek lelki
irányítását.1 Egy-egy ilyen “félpap”2 kötelessége — az 1689. évi baranyai megyegyűlés összefoglalásában — hogy: “kiszolgáltassa
a keresztséget, hogy prédikáljon és könyörgéseket tartson, hogy a licenciátusok
szokása szerint Ádventben és Nagyböjtben minden nap kétszer oktatást és
könyörgést végezzen, hogy a tanulatlanokat a keresztény oktatásban részesítse,
hogy eskessen, temessen, a maga idejében rendezze a körmeneteket és minden
mást, ami a licenciátus dolga, főleg pedig álljon a betegek mellett a halál
órájában. Igaz hittel vallja meg Istent és szolgáljon neki, tartsa meg Isten és
az anyaszentegyház parancsait, mert az írás azt mondja: Féld az Istent és
tartsd meg parancsait, ez az egész ember, vagyis enélkül semmit sem ér az ember”.3
A
Jászapátiról Kunszentmártonba települtek egyházi szervezetének “világos bizonysága,
hogy — bár papjuk még nem volt — de volt kántoruk Sydó (Zsidó) Mátyás
személyében, ki az 1718. évi megszállókkal együtt jött, s aki Csomortáni Imre
jászapáti plébánostól licentiával (engedéllyel) megkeresztelte a szülötteket,
eltemette a halottakat, egyben úgy a keresztelési, mint a halálozási adatokat
bejegyezte a szintén Csomortáni Imre plébános által ajándékozott … anyakönyvbe.
Vasárnapokon és ünnepeken felolvasta a szentleckét és evangéliumot, vagy a
lakásán, vagy ami valószínűbb, az ideiglenesen templomul szolgáló külön
házikóban egybegyűlt híveknek.”4 Az
1719. évi megszállók új kántort vittek magukkal Lenkes Péter személyében, aki —
talán nagyobb képzettsége révén — átvette a Sydó Mátyás tisztségét
(természetesen szintén a jászapáti plébános engedélyével), s 1719. május 28-tól
1721. április 19-ig vezette az anyakönyveket, ellátva elődje egyéb feladatait
is. Ekkor, 1721-ben vált plébániává, és kapott papot Kunszentmárton Zatkó
Mihály személyében az egri egyházmegyéből.5
Hogy
Sydó és Lenkes végzett-e már hasonló munkát Jászapátin is, azt nem tudjuk, de
Apátival kapcsolatosan régebbi adataink is vannak. A bérmálni érkező Benlich
Máté belgrádi püspök azt tapasztalta 1656. szeptember 8-án, hogy a búcsúi
szentbeszédet egy ferences szerzetes tartotta, a híveket pedig egy “prédikátor
licentiátus” gondozta: keresztelt, esketett és prédikált.6 1686-ban, az azt megelőző (és valószínűleg a követő) években “Licentiato Joanne
N.”, köznyelven János deák, szászberki licenciátus járt fel Apátira, s végezte
a hívek között azon egyházi ténykedéseket, melyekre felhatalmazása volt. Vörös,
régi módra készült lobogót vásárolt 18 aranyért, a kék zászlót pedig ő váltotta
ki a szolnoki törököktől.7
Újszászon Bencsik János, Zagyvarékason Ujfalussi János, Tiszajenőn Tompai Mihály licenciátust említi 1675-ben Pongrácz György váci püspök "Informatio…"-ja. 8 Ez utóbbi helyen 1718-ban is volt licenciátus.9 A később elnéptelenedett, majd a XVIII. század első éveiben újratelepült - ekkor egyházi szempontból Szolnokhoz tartozó - Zagyvarékason 1715-ben Goitza Imre licenciátus működött.10
Alattyánban az egykori hívek visszaemlékezései szerint: "el következvén a Nagy Pestis (1710/1711), azon üdő alatt Alattyáni lakosoknak sem Papjok, sem Licentiatusok, sem pedig Cantorjuk nem volt… Apáti Plebanus Úr javallásábul és rendelésibül Pélyen levő Joseff nevű öreg embert Licentiatusnak ide Alattyánra hoztak, aki szentgyónás halgatás és szent mise-mondáson kívül a többi isteni szolgálatokat meg tette mintegy hat vagy hét esztendeig".11 Jánoshidán az egyházi szertartásokat a nép nyelvét nem beszélő morva premontrei szerzetesek végezték, míg 1711-1722 között az anya-könyveket egy licenciátus, Szentkereszti József vezette, aki azonos az Alattyánban említett "Jossef" nevű férfival.12
Tiszapüspökiben 1622 körül anyakönyvet vezettek, 1643 után kápolna építésébe kezdtek. Ebben az időben felszentelt pap hiányában licenciátus végezte a számára engedélyezett egyházi teendőket.13 A XVIII. század elején újranépesedő Cibakházán 1700 körül Kenderesi János volt a licenciátus 5 éven, majd Bujáki Miklós 12 éven keresztül. Kis András ugyanilyen működésének ötödik évében, 1723-ban kapta meg első plébánosát a Tisza-parti település.14
Ekkorra azonban, a század katolikus újjászületésében, a paphiány megszűnésekor elveszítette régi, hivatalos jelentőségét e fontos intézmény15. A vallásos néphagyomány azonban a mai napig megőrizte egyes elemeit a "szentember", illetve a "szentasszony" típusában. Ők serénykednek a vallásos közösségek, jámbor társulatok vezetésében. Több mozzanatot megtartottak a licenciátusok szerepköréből: a búcsúvezetést, templomi előimádkozást és éneklést, továbbá egyéb teendőket. Ők a helyi hagyomá-nyok ismerői és éltetői. Ők visznek pezsgő életet a vallásos társulatokba, házi ájtatosságokat tartanak, virrasztanak a halottas házaknál, ismerik a régi énekeket és imákat, de újakat is írnak.16
Megyénk katolikus vidékei bővelkedtek ilyen szentéletű emberekben. Legtöbbet Orosz Istvánról tudunk, aki önéletrajzát is megírta. Ezt "Egy magyar szentember" címmel 1942-ben kiadta Bálint Sándor, majd reprintje is napvilágot látott. Orosz István Jászladányban született 1838-ban, s ugyanott nyugszik 1922-től, mégis négy év tiszabalai17 tanítóskodása példázza legjobban a világi apostolkodás fentebb leírt formáját. Plébánosától kapott megbízás alapján oktatta a gyermekeket, vasár- és ünnepnapokon Tiszapüspökibe vezette szentmisére a balaiakat, rossz idő esetén pedig helyben elkezdte a szentmise imáit és énekeit, felolvasta a szentleckét és az evangéliumot, oktatta, buzdította a híveket. Megalakította és vezette a Jézus Társulatát és Mária Társulatát. Nem vetette meg a paraszti munkát sem. Feleségével együtt élen járt az aratásban is. Amikor a földbirtokos - szemlét tartván - elcsodálkozott az általa végzett munka láttán, elmosolyodott, s ezt mondta: "Óh, nem is csudálkozom már, most jut eszembe, hiszen itt sok kéz dolgozik: pap, kántor, tanító, harangozó egy nadrágba bújva!"18
Orosz István Jászladányban is részt vett a vallásos társulatok életében. A Szent Rózsafüzér Mária Társulatának és a Jézus Szent Szíve Társulatának elöljárója, pénztárosa és jegyzője volt. A temetkezési egylet Szent Józsefről nevezett társulata pénztárosának választotta. Tagja és terjesztője volt még más társulatoknak és Szent Ferenc harmadik rendjének is.19 Ő vitt pezsgést ezek életébe, hiszen messze földön ismert ének- és imaszerző, búcsúvezető volt. Önéletrajzában 32 Mária-kegyhelyet sorol fel, ahová elzarándokolt, legtöbbször a ladányiakat, s a hozzájuk csatlakozókat vezetve.20 Száznál több ének- és imafüzetet írt, szerkesztett és adott ki, legtöbbször búcsúkra, ahol terjesztette is azokat.21 Máriaradnán többször járt. Egyik útjának leírásánál megemlíti, hogy a szolnoki búcsúsok elöljárója Pintér István volt.22
Orosz István összetett egyéniségére és sokoldalú szerepére leginkább a Jászárokszálláson élt, századunk elején elhunyt Varga Lajos alakja és működése emlékeztet. Egy ideig tanítóskodott, majd kegytárgyak árusításának szentelte életét. Mátraverebély-Szentkúton állandó sátra volt. Fő műve, a "Verses Szentírás vagy Biblia, az ó- és újszövetség történetei az eredeti szöveg nyomán ősrégi legendákkal bővítve a magyar nép, ájtatos társulatok, családok és egyes hívők épülésére, Isten dicsőítésére, a keresztény hitvallás ismertetésére és terjesztésére a mai kor népies nyelvén, könnyen megérthető versekbe foglalva" című munkája 1899 és 1932 között 16 ezer példányban jelent meg, majd 1995-ben újabb kiadása23 is napvilágot látott. Varga Lajos Árokszálláson ájtatosságokat és társulatokat vezetett.24
Szintén Jászárokszálláson élt Szabó Emánuel, más néven Vak Émán kolduló énekes, aki halottak virrasztásával, olvasókötéssel, vallásos népiratoknak, főleg Varga Lajos szerzeményeinek búcsújáróhelyeken való éneklésével és árusításával kereste kenyerét.25
A Tiszazug leghíresebb szentembere Ökrös József volt a múlt században. A kunszentmártoni takácsmester vezette a búcsúsokat máriaradnai zarándoklatra, megalapította és vezette hazánk egyik első Rózsafüzér (Olvasós) Társulatát, szorgalmazta a temetkezési egyletek megalakítását, nagy része volt a két temetői kápol-na felépítésében. Számos alkalmi beszédet mondott, énekeket és imákat szerkesztett.26
A vallásos ponyvák szerkesztői, kiadói közül megemlíthetjük még a Jászság tőszomszédságában, Kömlőn élt Szécsi Ignácot, a jászkiséri Körtély (Körte) Istvánt, a jászszentandrási Ballagó Pált, vagy Gyömbér Andrást, a jászladányi könyvárust. Az első világháború után Ladányban működött Tűzkő Alajos nyomdája, ahol sok vallásos füzetet (ponyvát) nyomtak.27
Hasonló szerepet töltöttek be a remeték28 is. Jászdózsa határában, az 1944-ben felrobbantott kápolna mellett még századunkban is élt remete. Kamill testvér, a jászberényi ferences meséli el önéletrajzában az 1921. évi találkozást: "Ekkor láttam életemben először remetét. Szürke, pokróc színű ruhát viselt, vékony kötéllel átkötve. Ő harangozott, takarította és díszítette a kápolnát. Virágokat is nevelt a díszítéséhez. A mise és a körmenet után ebédelni telepedett le a nép. Az ebédidő alatt a remete megszakítás nélkül húzta a búcsúsoknak a friss vizet a kútból. Bekukkantottunk a remetelakba is. Annyi sok szentképet, amennyit ez a remete összegyűjtött, még életem-ben nem láttam. Egész nap elnézegettem volna. Zsúfolva volt a szoba fala szebbnél szebb képekkel."29
Igen különleges "Tiszazugi történet"30 Berecz Erzsébet ötévnyi (1923-1927) működése a tiszazugi szőlőkben, melyet a licenciátusi intézmény megújulásának nevezett Radó Polikárp. Berecz Erzsébet legfontosabb eredménye a Tiszakürthöz tarto-zó Tüzes szőlőben kialakított missziósház, és a benne folytatott tevékenység volt. A bérelt tanyai házat a közfalak eltávolításával kápolnává építették át. Egy kis dobogón egyszerű oltárt állítottak, s találékony szeretettel feldíszítették. Ez lett a templom, az iskola, a munkaterem és a szórakozó hely. A szőlőbeliek által Bözsike kisasszonynak szólított hitoktatónő, e "modern női licentiátus"31 egyesületeket szervezett, külön a leányoknak, legényeknek, asszonyoknak, férfiaknak és gyermekeknek. Tanított hittant, énekeket, kézimunkát, írást, olvasást, számolást, s pap híján legtöbbször ő vezette az istentiszteletet is. 1927-től egyházi keretek között, szerzetes-közösségben végezte e munkát, megalapítva Szent Benedek Leányainak Kongregációját, s felvéve a Skolasztika nevet.32
Végül, de nem utolsósorban meg kell említenünk, hogy a licenciátuséhoz hasonló szerepet töltött be a református egyházban a "lévita"33, kinek feladatait így foglalja össze Zoványi Jenő: "előkönyörgő, leányegyházak tanítója, aki emellett a hétköznapi, esetleg a vasárnapi istentiszteleteknek is végzője, de a szentségeket nem szolgáltathatja ki".34 Egy késői lévitautód volt Mezőtúron Horváth Károly, aki 1866-ban született. Az apostoli lelkületű kőműves 1898-ban Olvasó Egyletet, 1900-ban Keresztyén Ifjúsági Egyesületet alakított, bevezette a szegényházi pasztorációt. Példamutató életével, alkalmi beszédeivel tett tanúságot hitéről. Kézzel írt önéletrajzának bevezetőjében így vall: "az Úr, az Ő csodálatos kegyelméből abban a nagy kegyelmében részesített, hogy 50 évnél tovább szolgáltam palást és díjlevél nélkül a Magyar Ref. Ker. Egyházat, illetve: az én Uram Krisztusom ügyét".35
A jelenkori katolikus teológia jeles képviselője, a domonkosrendi Yves Congar a licenciátusokra utalva ezt írta: "Pázmány bíboros kényszermegoldásnak szánta csupán, s a magyar egyház nem ismerte föl az idők jeleit, arra voltak csupán hivatva (a licenciátusok), hogy helyreállítsák a régi keresztény struktúrákat".36 Pedig ma, amikor ismét egyre nagyobb a paphiány, az egyházak számára megszívlelendő tapasztalatot nyújthatna a licenciátus intézménye.
(A szolnoki Damjanich János Múzeum 2000
januárjában rendezett vallásnéprajzi konferenciáján
elhangzott előadás
szövege.)
Kósa Károly
Orosz István 2002-ben felújított síremléke Jászladányban (Kósa Károly felvétele)
Irodalom:
BÁLINT, 1942. Bálint Sándor: Egy magyar szentember. Orosz István önéletrajza. Bp. 1942. (Reprint: Szolnok, 1991.)
BÁLINT, 1981. Bálint Sándor: A hagyomány szolgálatában. Bp. 1981.
BARNA, 1998. Barna Gábor (szerk.): Szentemberek - a vallásos élet szervező egyéniségei. Szeged-Bp. 1998.
BOROS, 1995. Boros Ferenc (szerk.): Verses Szentírás vagy Biblia. Az Ó- és Újszövetség történetei. Bp. 1995.
CHOBOT, 1915. Chobot Ferenc: A váczi egyházmegye történeti névtára. I. kötet, Vácz, 1915.
DÓSA-SZABÓ, 1936. Dósa József-Szabó Elek: Kunszentmárton története. Kunszentmárton, 1936.
FRICSY, 1981. Fricsy Ádám: Egyházmegyénk a török hódoltság alatt. In. A Pécsi Egyházmegye schematizmusa 1981. Pécs, 1981. 67-100.
GYETVAI, 1987. Gyetvai Péter: Egyházi szervezés főleg az egykori déli magyar területeken és a bácskai Tisza mentén. München, 1987.
HORVÁTH, 1949-50. Horváth Károly: Életem története. H.n. 1949-1950.
JÓZSA, 1998. Józsa László: Kunszentmárton múlt századi szentembere: Ökrös József. In. BARNA, 1998. 233-244.
JUHÁSZ, 1921. Juhász Kálmán: A licentiátusi intézmény Magyarországon. Bp. 1921.
KÓSA, 1989/A. Kósa Károly: Egy magyar szentember: Orosz István. In. Maholnap, I/10. (1989. júl. 20.) p. 25.
KÓSA, 1989/B. Kósa Károly: Szerzetesnők az Alföld homokján. In. Együtt, XX/1-3. (1989) p. 30-34.
KÓSA, 1991. Kósa Károly: Szentemberek. Licentiátusok, búcsúsvezérek, népköltők és mások. In. Új Néplap, II/305. (1991. dec. 31.) 4.
KÓSA, 1995. Kósa Károly: A könyvek könyve... Varga Lajos Verses Szentírása. In. Jászkunság, XLI/1. (1995. február-március), p. 32-35.
KÓSA, 1998. Kósa Károly: Remeték. In. Jászkun Krónika, VI/4. (1998. jan. 6.) p. 9.
LUGOSSY, 1998. Lugossy Ilona: Varga Lajos jászsági búcsúvezető, a Verses Szentírás alkotója 1855-1909. In. BARNA, 1998. 51-67.
MEZŐSI, 1939. Mezősi Károly: A váci egyházmegye a török hódoltság idején. Kiskunfélegyháza, 1939.
RADÓ, 1945. Radó Polikárp: Tiszazugi történet. Bp. 1945. (Hasonmása: Pannonhalma-Szolnok, 1990.)
RAJZ, 1943. Rajz Mihály: Egyházmegyénk a török uralom végén. Vác, 1943.
SÁVAI, 1997. Sávai János: Missziók, mesterek, licenciátusok. Szeged, 1997.
SINKÓ, 1989. Sinkó Ferenc (szerk.): Kamill testvér kalandozása a XX. században. Fr. Kovács Kamill ferences testvér önéletrajza. Bp. 1989.
SOÓS, 1985. Soós Imre: Az egri egyházmegyei plébániák történetének áttekintése. Bp. 1985.
SZÁNTÓ, 1985. Szántó Konrád: A katolikus egyház története. 2. kötet, Bp. 1985.
SZERELEMHEGYI, 1882. Szerelemhegyi Tivadar: Kiskunfélegyháza város monográphiája. Nagykőrös, 1882.
SZILAS, 1982. Szilas László: Kis magyar egyháztörténet. Róma, 1982.
VÁNDORFY, 1895. Vándorfy János: Jász-Apáthi város egyházának múltja és jelene. Eger, 1895. (Rep-rint: Jászapáti, 1995.)
ZOVÁNYI, 1977. Zoványi Jenő: Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon. Szerk. Ladányi Sándor. Bp. 1977.
